-

A szőke, kék szemű tökéletes vágású színésszel először az Ilyenek voltunk című moziban találkoztam. Tizenvalahány éves bakfis lehettem, és akkor még fogalmam sem volt róla, hogy mennyit fog jelenteni ez a filmélmény nekem később, és mennyi mindent megjósol az életemmel kapcsolatban. Nem véletlenül vonzódik az ember bizonyos dolgokhoz, nem véletlen az sem, hogy a Barbra Streisand által megformált karakter közel áll hozzám. (Ez azért veszélyes, mert ezen a filmen kívül szinte csak olyanokért rajongok igazán, amelyben rákosak lesznek és meghalnak... vagy: nyaktól lefelé megbénulnak... és meghalnak.)

De az Ilyenek voltunk-tól máig futkos a hideg a hátamon. Mert egy olyan férfihez köt engem, akit el kellett engednem, ahogyan a filmbéli Katie-nek is el kellett engednie Hubbellt. Azt a szőke férfit, akihez egyből hozzá akarsz menni feleségül,  ahogy meglátod, akit szívesen hazaviszel bemutatni az apádnak, akinek jó a kezét megfogni, akinek jó az oldalán lenni, akinek szívesen vagy a nője. És aki olyan nőbe szeret bele, akit szívesen hazavisz, bemutatni az  anyjának, akinek kellemes a társasága, akinek szabályos az arca... (Igen, tudom, hogy ezek sztereotípiák, de higgyétek el, erre most szükség van a történetem szempontjából.)

Ám mi történik akkor, ha rám pont nem illik ez a leírás, ha én pont nem a fönti sztereotipikus nő vagyok,  de mégis beleszeretek egy ilyen férfiba? Megtörtént.

Nekem is van, illetve volt egy ilyen pasim. Igaz, gyerekünk nem született, de elhagytuk egymást. Közös erővel feszítettük addig, amíg végleg elpattant. És nem bírom nézni őt azóta sem, nem bírok a barátja lenni. Ha találkozunk, megölelem, mindig megölelem, de aztán elfordítom a fejem, hogy ne lássam. Ne lássam a bájos, szabályos nő oldalán.

Mert már nem én vagyok mellette.

Pedig csak látszólag nem illettünk össze. Mint a filmben. Két másik világ, az egyik egy gazdag családból jövő, ígéretes szépfiú, a másik meg egy önérzetes, temperamentumos, akaratos lány, aki nem tudja befogni a száját, még akkor sem, amikor be kéne, és sehogyan sem illik bele a kartonvilágba. Valahogy így volt ez velünk is.

Túl sok voltam, túl gyors voltam, túl hangos, túl feltűnő, túl önérzetes, túl féltékeny, túl rámenős, néha vállalhatatlan.

Emlékszem, ahogy reszketett a lábam a vacsoráink alatt a szépen feldíszített társaságában, aminek ő volt a középpontja. Reszketett, mert nem tudtam, vajon jót szólok-e... vagy helyesen mozdulok-e? Nem voltam elég gyakorlott. De figyeltem, és persze feszengtem. Feszített, hogy csak feleljek meg neki, hogy legyek elég jó, hogy a nap végén, amikor hazamegyünk, és ott már nem kell csinálni ezt a hülyeséget, majd hátha megtapsol. Akartam, hogy büszke legyen rám, hogy elég legyek neki, nem kevés, és nem sok, hanem a kettő között megtalálni az aranyutat, amin – még ha egyensúlyoznom is kell – hátha nem borulok fel, hátha nem billent ki semmi.

De nem ment.

Hamar rájöttem, hogy én nem illek bele semmilyen kivágott sablonba, mert nem lehet engem semmilyen skatulyába beilleszteni, és sosem leszek neki elég, vagyis mindig sok leszek, sőt, inkább ez a kettő így együtt... és egyszerre.

De megmaradtunk egymásnak. Nem beszélünk, csak néha, azt is csak illendőségből. Ám amikor látom, tudom, hogy ez olyan érzés, ami nem fog elmúlni.

Lehet neki másik nője, lehet nekem másik férfim, akkor is ő az, minden ellenére.

Megtehetem, hogy behunyom a szemem.

Nem szenvedek a hiányától.

Képes vagyok nélküle élni.

Nem ő lesz a férjem.

De mindig itt lesz velem.

Nem tudom kitörölni úgy, mint a többieket, akik megszépültek és porosak, és úgy állnak hátul, egy elfelejtett helyen, aminek a kulcsát soha többé nem akarom megkeresni.

Neki viszont örökké nyitva maradt a kapu. Ki tudja, ha nem lesz neki szállása, akkor egyszer talán még belép rajta.

Mert „ilyenek voltunk". És mert ő az én Redfordom.

Szentesi Éva

 Kiemelt képünk forrása: InterCom