Egy Hófehérkét vagy egy Hamupipőkét el tud játszani bármelyik üresfejű liba. Ennek a két kis rüfkének csakis a szereposztó díványon kellett némi tehetséget felmutatnia. Nem szívesen oszlatom szét a gyermeki illúziókat, de Hófehérke köztudottan nimfomán volt. Nem gondolhatták komolyan, hogy a vadász a két szép szeméért hagyta életben. Ugyan! Aztán sorra a szájára vette a hét törpét, de a legnagyobb falatot, a herceget a mese végére hagyta. Hogy a lóról már ne is beszéljek. Itt említeném meg, hogy a „herceg fehér lovon” modern értelmezése, teljes vakvágány. Ezt ugyanis ma az udvarias és gáláns férfi szinonimájaként használják, de az én koromban nem jelentett többet mint egy férfit, meg egy mindenre kapható perverz lovat.

Hamupipőke még a Michael Jackson imitátornak beillő Hófehérkén is túltett. Mindenki tudta, hogy a Grimm testvérek egy sztriptízbárban csípték fel, miután felismerték, hogy elég szakszerűen dobálja le a ruháit meg a cipőit.

De nem szívesen fecsegem ki volt kolléganőim eltévelyedéseit, pláne nem szívesen pocskondiázom őket, hiszen valójában korántsem vagyok annyira gonosz, mint azt sokan gondolnák.

Ezt bizonyítja az is, hogy mindenféle anyagi érdek nélkül mentem hozzá egy asztaloshoz, aki hát finoman szólva nem volt főnyeremény. Apám mindig mondta, hogy kerüljem azokat a férfiakat, akik negyvenéves korukban még Beatles- frizurát hordanak, de… hát tudjátok, hogy van ez, a szerelem vakká teszi az embert. Így visszagondolva olvashattam volna a jelekből, mert az első férjem nemhogy nem BMW-vel, de mezítláb jött a randijainkra, és folyton ugyanabban a ruhában érkezett, amin egy árva faforgács nem sok, annyi se volt. Sejthettem volna, hogy nincs sok megrendelése, de megtévesztett a kérges a tenyere. Amiről ma már persze tudom, hogy nem a sok munka, hanem a hosszú, nőtlen évek okozták. Mindegy. Gondoltam, majd csak megleszünk valahogy. És meg is lettünk volna, ha váratlanul a nyakamba nem szakadnak ennek a csóringernek az előző házasságából született kölkei, akikről az udvarlási fázisban valahogy elfelejtett szólni. Hogy ez milyen két haszontalan gyerek volt! De ne ám hogy puha, dundi kis csínytevőket képzeljetek el, hanem kamaszodó, pattanásos nagy laklikat. Miután elkoboztam Jancsi okostelefonját, azzal szórakoztatta magát, hogy kihallgatta miről beszélgetek az apjával. Juliska meg közben, mint a legjobb háttérénekesek, folyton folyvást csak vinnyogott valami miatt.

Isten látja lelkem, soha nem vertem meg őket nyilvánosság előtt, legfeljebb a sorok között csattant el néhány pofon, de nekem annyi oldalon keresztül még soha nem viszketett a tenyerem. Lusták voltak, egész nap csak heverésztek, este meg tartották a tányérjukat, hogy tegyek bele vacsorát. De hát miből? – kérdem én. Ez a szerencsétlen férjem egész nap csak ült az asztalnál, búslakodott, mert ez volt neki megírva, és várta, hogy kezdődjön a Barátok Közt. Ahelyett, hogy bement volna az Ikeába, és felajánlotta volna, hogy minimálbérért csak összerak pár Lack dohányzóasztalt.

Amikor felvetettem, hogy kettőnknek is alig jut étel, és hogy itt az ideje, hogy megszabaduljunk a gyerekektől, még akkor se gondolt rá, hogy talán dolgozni kéne valamit, elmenni szórólapozni vagy árufeltöltőnek a Lidl-be vagy valami.

Picit siránkozott a nyomorult, hogy szerinte ez szívtelenség, meg mit tudom én, aztán megette az utolsó tepertős pogácsát, mert zabálni azt bezzeg bírt a mihaszna! Nem kellett sokáig rágnom a fülét, pár kisfröccsel elnyomta magában a bűntudatot. Sőt, másnap reggel ő ébresztett, hogy induljunk, vigyük ki a gyerekeket az erdőbe fát gyűjteni. Azt hiszik, megfogtak akárcsak egy gallyat is ezek a haszontalanok? Frászt! Leültek a tűz mellé, megzabálták az uzsonnájukat és elaludtak. Lusta dögök. Aztán még ők voltak meglepődve mikor éjjel felébredtek, és felmerült bennük a gyanú, hogy talán ott lettek hagyva. De akkor se vették ám a lapot, hogy esetleg itt az ideje albérletbe költözni vagy diákmunkát vállalni vagy bármi… Majdnem előbb hazaértek, mint mi. Úgy meg bírtam volna ruházni Jancsit, hogy a lába nem érte volna a földet, mikor kiderült, hogy elhordta a murvát az udvarról, és szétszórta az erdőben. Tudják, mennyi annak köbmétere? De nem nyúltam hozzá egy ujjal se. Az apjuk meg úgy csinált, mint aki örül, hogy hazaértek, aki szánja-bánja, hogy meg akart szabadulni tőlük. Egészen kikupálódott képmutatásból, mióta ezt a Berényi családot nézi.

Mikor este újra felhoztam, hogy legközelebb vigyük messzebbre a gyerekeket, nehogy megint haza találjanak, azt hittem, határozottan leint. De nem. Picit köszörülte a torkát, meg hímezett-hámozott, mint aki kínlódik, de nem volt benne igazi ellenállás. Mondtam neki, hogy semmi baja nem lesz a kölyköknek odakint, a málnán majd simán elélnek, és láttam rajta, hogy kicsit még ő is kedvet kapott ehhez a nomád életmódhoz. Az nem okozott fennakadást az agyába, hogy ha fát gyűjtünk, akkor nyilván hideg van még a málnának, meg hogy amúgy is több a medve az erdőben mint a málna.

Egyébként, egészen meglepődtem, mikor ez a második kísérletünk sikerrel járt. Elvileg a mesében kulcsfontosságú a hármas szám. Ezért arra voltam berendezkedve, hogy csak harmadjára sikerül elveszteni ezt a két hülyét, de túlbecsültem a képességeiket. Ez az idióta Jancsi azt hitte, ha szétmorzsálja a fél szelet kenyerét, a széthullajtott morzsák majd mutatják neki a hazavezető utat. A mese szerint a madarak csipegették össze a morzsákat, de valójában ez az éhenkórász férjem szipogatta fel a morzsalékot. Úgy örült a nyavalyás minden kenyércsipetnek, mint gyerek az aszfaltról visszakanalazott eperfagyinak.

Lényeg a lényeg, sikerült megszabadulnunk a gyerekektől, de ennek a gyümölcsét én már nem élvezhettem, igen erősen foglalkoztatott gonosz mostoha voltam akkoriban, kellettem a Hófehérkébe. Ha Hófehérke apjának nem lett volna éves előfizetése a Zsaru magazinra, sose tudom meg, hogy ez a két bandita kinyírta és kifosztotta a cukrász főbérlőjét, és egy rakás lóvéval meg kincsekkel tért haza. Anyáztam is rendesen, hogy mér’ akkor kell kiírni engem, mikor jönnek a bőség évei, de végül is belenyugodtam a sorsomba, hiszen nem volt rossz dolgom ebben az új mesében sem. Egy gazdag ember kastélyában éltem, ahol volt ugyan egy nagypofájú tükör, de attól viszonylag hamar megszabadultam. Néhány oldalon megedzettem azt a nyeszlett Hófehérkét, hogy fel legyen készülve az élet nehézségeire. És bár el bírtam volna nyomni azt az idióta p.csát, mint a csikket, a konfliktusainkban rendre elegánsan alulmaradtam, ahogy azt tőlem elvárták. Sőt, a mese végén még a herceggel meg a lóval is összehoztam, hadd legyen ott is hepiend.

A harmadik férjem Hamupipőke apja volt, aki még a mese kezdete előtt elpatkolt, úgyhogy vele nem is találkoztam. A lánya, Hamupipőke viszont nagyon agyafúrt kis ribanc volt: két év dubajozás megtanította, hogy kell úgy lerúgni a cipőt, hogy megkívánja az első arra járó lábfetisiszta herceg.

Lényeg a lényeg, miután profi gonosz mostohaként kiházasítottam az összes gyereket – mert nézzünk szembe az igazsággal, ha én nem vagyok, ezek még mindig a szülői házban zabálnák a csipszet, és növesztenék a valagukat – szabadúszó lettem. Eldöntöttem, többet nem megyek férjhez. Mondjuk, nehéz is lett volna, mert a sok fogamzásgátló tablettától, amit mostohaságom évei alatt kellett szednem, olyan bajszom lett, ami már szinte szakáll. Most leginkább Piedonéra hasonlítok. Ha nem fésülöm össze a bajszomat szemöldökömmel. Mert ha igen, akkor csak egy átlagos férfiseggre. De legalább profilt válthattam, nem ragadtam bele a gonosz mostoha karakterébe.

Azóta főszerepet kaptam többek között a Szépség és a Szörnyetegben, a Lassie elkóboroltban, és nem szívesen ismerem be, de olykor Kiszel Tünde naptárfotózásaira is beugrottam, mint fanszőrzet.

Szóval, elégedett vagyok, szép életem volt. És még most, nyugdíjas éveimben sem vagyok haszontalan a világ számára, hetente kétszer, szerdán és pénteken ugyanis én helyettesítem az autómosóban a középső spirálkefét. Ha nem hiszitek, és retkes a kocsitok, kefét ragadni meg derogál, járjatok utána!

Kormos Anett

 Kiemelt kép: Disney