Kitör a frász, valahányszor azt hallom: Petőfi olyan ÁCCERŰ költő volt, no' hínnye.

Meg is mondta, a korláttalan természet vadvirága ő, annyi fix.

Csak úgy odakenyte a verset, kicsapta, mint a taknyot, ilyen őszinte csávó, mint egy kőkemény, karikásustoros pusztai rapper.

Befogom a fülem és visítok!

Petőfi állati virtuóz költő, nem afféle égből hullott őszseni.

Méltó társa a huszonheteseknek, ott ül egy égi ágon Kurt Cobain, Janis Joplin, Amy Winehouse és Jimmy Hendrix mellett, mint egy évvel ifjabb öccsük.

Csak az ő drogja a szabadság volt meg a forradalom.

Hogy szakmailag honnan tudta mindazt, amit tudott, az valóban nagy titok, és az is, hogy huszonhat év alatt miként hozott létre ilyen elképesztően teljes életművet.

Nézzük, milyen sokféle:

Lüktet a daktilus:

„Még nyílnak a völgyben a kerti virágok" – tá -tamtaka-tamtaka-tamtaka-tamtam.

Kattog a jambus:

„Borozgatánk apámmal, ivott a jó öreg" – tadám-tadám-tadám-tá, tadám-tadám-tadám.

Táncházasan dübörög a nyolcas-hetes:

„Kiülök a dombtetőre, onnan nézek szerteszét" – takataka-takataka, takataka-takatám.

Írt zseniális Vörösmarty-paródiát,

tündérmesét,

dinamitos tömeglázító dalokat,

érzelmes nótákat,

utópikus elbeszélő költeményt,

filozofikus miniatűröket,

mindent és mindennek az ellenkezőjét.

Egyszerűnek látszó verset írni pedig nem egyszerű. Nagyon nem az. Ráadásul Petőfi azt is pontosan tudta, hol bonyolítsa be azt, ami pofonegyszerűnek indul.

És ez bizony nem holmi favágó ösztön, hanem pontos szaktudás, akkor is, ha talán nem ült le kimatekozni, melyik sorba csempéssze a már említett bonyodalmakat. Federer nem azért tud kiszorított helyzetben váratlant nyesni, mert a Marsról jött, hanem mert több ezerszer elgyakorolta. És ha már így rágyúrtál, jól jön a tetejébe egy kis zsenialitás. De meló nélkül nincs zseni.

Johanna lányom még kilencéves korában hazajött az iskolából.

Kérdeztem, mi volt a suliban, és hát persze semmi, a suliban évezredek óta nem történik semmi.

Az ember kap harminc egyest, húsz ötöst, igazgatói dicséretet és rovót, kirúgják, újra felveszik, szerelmes lesz, csalódik, megházasodik, gyereket szül, elválik, nyugdíjba megy, meghal, feltámad, aztán hazamegy, megkérdik, mi volt a suliban, és hát: semmi.

Azért ha próbálkozunk még, ez-az kiderül.

Például hogy vették a Füstbe ment tervet.

Á, mondom, hát az remek, és mit mesélt a versről a tanítónéni?

Nem mesélt az semmit, felolvasta kétszer, egyszer óra elején, egyszer a végén, aztán most meg kell tanulnunk.

Kérdem: és érted a verset?

Persze – feleli.

Azt is, hogy „Midőn mely bölcsőm ringatá, a kart terjeszti ki?"

Nem, azt nem, rázza meg a fejét. Derék.

Ennyi erővel hottentotta verset is taníthatunk: ungabunga-ungabunga-nyekk.

Elmeséltem ezt egy interjúban, mire levelet kaptam egy kedves tanítónőtől, ugyan magyaráznám meg ezt a két sort.

Ó, hát már a tanítónőknek is elfelejtette elmondani valaki...

Ez a két sor különben egy pofonegyszerű megfogalmazású vers egyetlen komplikált részlete. Döbbenetes, hogy a többi milyen érthető a mai fülnek is!

Megy haza a fiú szekéren, szeretne szépeket mondani anyukájának, aztán nem is jut szóhoz, csak átölelik egymást. Ennyi. Mindez üdén, frissen, szellemesen. Az a két sor viszont meg van tekerve kicsit: a nyelvtanilag helyes szórend költői okokból megfordult. Így lenne érthetőbb:

„Midőn azt a kart terjeszti ki, amellyel bölcsőm ringatá."

Csak a ringatásnak előbb kell jönnie, mint a kiterjesztésnek... Mert hiszen az anya babakorban ringat, gyerekkorban ölelget. Íme:

„Midőn bölcsőmet ringató karját terjeszti ki."

Végül teker még rajta egyet:

„Midőn mely bölcsőm ringatá, (azt) a kart terjeszti ki."

Petőfi itt aztán nyelvet ölt az akkoriban túl bonyodalmas romantikus fogalmazásban gondolkodó költőkre is.

És jelzi, hogy akármilyen egyszerűnek tűnik (indul), az anyukánkhoz fűződő viszony irtó bonyolult.

Azért nem tudunk róla mondani semmit (csak csüngünk szótlanul), mert annyi mindent lehetne.

Lackfi János jegyzetei elhangzanak hétről-hétre a Petőfi Rádióban

Kép: via koloknet.hu