Pénteken késő este érkezünk Lisszabonba, így szombat reggel frissen, fürgén útra is kelhettünk, hogy bebarangoljuk Alfamát, hónom alatt a vaskos turisztikai kalauzzal, amelynek segítségével azt remélem, olyan mély műveltségre tehetek szert, mint a Mariana-árok. Férjemet kellő hatékonysággal igyekszem Feira da Ladra, azaz a Tolvajok piacának irányába terelgetni, hiszen a kulturális szippantást legjobb rögtön egy jó kis autentikus shopizással indítani. És hol lehetne erre alkalmasabb helyet találni, mint a macskakövek közül szombatonként hirtelen előbukkanó zsibvásárban, ahol aztán tényleg mindent lehet kapni Jézuskától géppuskáig?! A páratlan kincsek után kutató mohó szemem, rögvest meg is akad egy sejtelmesen buja dobozon, mely nem mást, mint sötétben is világító vibrátort tartalmaz. Ezen nemcsak azért akadok fenn, mert az ütött-kopott skatulya nyilvánvalóan second (izé...) hand, hanem mert nem fér a fejembe, hogy minek kell bele a lámpa, ha az illusztráción lévő hölgy használat közben, kéjesen lehunyja a szemét.

A sok töprengéstől azonban rettenetesen megéhezem, szerencsére a piac sarkában épp ránk vár a focacciázó, ideje hát megreggelizni.

Hogy ledolgozzuk a pompás kalóriákat, Alfamából felsétálunk a várba. Remek kilátás nyílik a városra, ráadásul az udvaron igazi pávák grasszálnak szabadon, fittyet hányva az őket lelkesen fotografáló turistákra. Bezzeg a kommersz galambok, akik a pávák körül őgyelegnek, a kutyát sem érdeklik...

De nincs kedvem sokat időzni a tömegtől hömpölygő középkori városrészben, főképp mert épp ebédidőre harangoznak. Ez csak egyet jelenthet: meg kell kóstolnunk a híres portugál fogást: a piri piri grillcsirkét Baixában! Az étteremben a pincér előzékenyen elém tol egy kis csészében külön piri piri szószt, ha netán nem találnám elég csípősnek az aranyszínre sült, kívül ropogós, belül omlós falatokat.

Ritka nagy az arcom? Ritka. Vagány vagyok? Az. Lángol is az egész bensőm, mint szűzleány arca A szürke ötven árnyalatá-nak premierjén, de szerencsére épp akad az asztalon egy korsó jéghideg sör, ami pompásan harmonizál a fűszeres fogással.

Másnap, hogy még tovább mélyítsük portugál műveltségünket, ellátogatunk a nyugat-lisszaboni Belémbe. Persze sejthettem volna, hogy ez a nap a sorban állásról fog szólni: már a gigantikus méretű Tengerész Henrik emlékműnél hatalmas embertömeg kígyózik, a toronynál ennek háromszorosa, a Jerónimos-monostornál pedig annyian várakoznak, mintha ingyen ebédet osztogatnának odabent.

Gyorsan taktikát változtatok, és hungarikumnak számító sorban állási képességemet (miszerint utolsónak állok oda, de elsőként kerülök be) inkább a közel kétszáz éves hagyományokkal büszkélkedő Antiga Confeitariában kamatoztatom. Óriási odabent a nyüzsgés, ennek ellenére pár perc múlva máris belemélyeszthetem a fogsoromat az alul vajas, roppanós, felül fahéjas-porcukros, középen meg vaníliasodós földi mennyországba.

Most, hogy ilyen behatóan áttanulmányoztuk nyugat-Lisszabon kulturális értékeit, bevetjük magunkat az Erasmus-os diákok szíve csücskébe, a vigalmi negyedbe, Bairro Alto-ba. Miközben a keskeny utcácskák labirintusában kóválygunk, az egyik alagsori lakás rádiójából a keserédes portugál zene, a fado hallatszik ki, a két bent tevékenykedő öreg néni mély átéléssel énekli rá a szöveget a dallamra.

A férjem az útikalauzt forgatja, mit nézzünk meg: a múzeumot, a templomokat, a színházat, esetleg a történelmi romokat? De addigra már megcsapja az orromat az éttermekből kiáradó fokhagyma és rák nyálcsorgató illata, úgyhogy ellentmondást nem tűrve belököm az én drágámat az egyik ígéretesnek kinéző bár ajtaján. Elvégre éhesen nem lehet kulturálódni, a portugál életérzésnek pedig elemi része a gambas piri piri.

A repülőn hazafelé elégedetten dőlök hátra, azt hiszem, sikerült értékesen és hasznosan eltöltenünk a lisszaboni hétvégét. Igaz, főleg deréktájon érzem leginkább a magamra szedett kultúrát, de sebaj.

Hiszen – ahogy a mondás tartja – az vagy, amit megeszel. Így én most száz százalékig elégedett portugálként térhetek haza, ami három napi megfeszített turistáskodás végeztével azért elég jó eredmény, nem igaz?

Fiala Borcsa

A képek a szerző tulajdonában vannak