Steiner Kristóf: Tényleg úgy lehetek csak elég píszí, ha megtagadom a saját kultúrá(i)mat?

–

„Olasz stílusú növényi krém” – olvastam hunyorogva a címkét, és minden erőmmel azon voltam, hogy értelmezzem, amit látok. Egy ponton – tanulmányozva a dobozra pingált tiramisu illusztrációt – az már megvolt, hogy ez egy vegán mascarpone, de az nem volt világos: mi ez a fura fedőnév?

Aztán ahogy tovább nézelődtem a boltban, és egyre-másra tűntek fel az oly rejtélyes termékek, mint „görög jellegű növényi tömb”, és „növényi golyók svéd receptúra szerint”, egyszeriben felfogtam: a vásárló megtévesztése és a kulturális kisajátítás ellen irányuló harc végül valahogy pont oda sodort minket, ahonnan menekülni vágytunk. Baromi megtévesztő ugyanis, hogy mégis mi micsoda.

Egy erjesztéssel, sajtolással készülő, tradicionális, nemzetspecifikus receptúra alapján előállított termék nem nevezhető sem annak, ami, sem annak, ahonnan ismerjük. Mi a fenét jelent tulajdonképpen az, hogy mediterrán „jellegű”? Kit sért pontosan, hogyan és miért, ha elhagyjuk az utószót? Ha a „növényi tömlő” szavak alapján kéne beazonosítanunk valamit, amit vásárolunk, a kenőmájas neve miért nem „állati tömlő”?

Amikor meghallottam, hogy Jamie Oliver kulturáliskisajátítás-szakértőt vett fel, hogy gondolja és értelmezze át a receptjei neveit, elküldtem a történetet az egyik food blogger barátomnak, megkérdezve:

„Gondolod, hogy nekünk is szégyenkeznünk kell, hogy ázsiai lencsedal, közel-keleti hummusz szerepel a szakácskönyvünkben?”

Ezzel pedig nagy beszélgetésbe keveredtünk örökségről és hitelességről.

Akik szerint egy magyar ember csakis magyar recepteket oszthat meg, azok szerint figyelmen kívül kell hagynom, hogy buddhista családban nőttem fel, így az ázsiai kultúra a részem, amióta csak az eszemet tudom? Egy évtized Tel-Aviv Jaffában, egy családként egy török–erdélyi férjjel sem nem számít hiteles gyökereknek, sem német, lengyel, cigány őseim… és hogy merek görög ételeket főzni, ha csak négy éve élek Methanán?!

A párom, Nimi helyzete még komplikáltabb: egy olyan országban született, amelynek polgárai két-három generációval korábban még vagy máshol éltek, vagy ugyanitt, de akkor még máshogy hívták e földet. „Nincs olyan, hogy izraeli konyha – mindent loptak valahonnan!” – halljuk gyakran, és bár tény, hogy a saksuka (shakshouka) Tunéziából, a hummusz Libanonból, a sólet az askenázi zsidóktól „vándorolt be”, mégse vitathatja el senki, hogy ezek az ételek bizony alapvetően és autentikusan határozzák meg az ország gasztrokultúráját, 75 éve.

Az idei Gourmet Fesztiválon tartott workshopunkon „skakshoukaloogobi” készült. A pódiumon a Közel-Kelet „lecsója”, és a Távol-Kelet krumplis karfiolja egyesültek egy varázsedényben. Kettőnk örökségét ötvözve született meg e fúziós fogás, tisztelegve a levantei konyha és az indiai kulinária előtt, megspékelve a kettőnket összekötő magyar gyökerek klasszikus fűszereivel. Ha pedig mindez nem volna skandalum, egy arab galabiját viseltem, amelyet egykori otthonom mellett, Jaffa bolhapiacán vásároltam. Nem túl „woke” (azaz érzékeny a társadalmi egyenlőtlenségekre, a rasszizmusra, vagy a kulturális kisajátításra – a szerk.), igaz? Ugyanakkor

az hogyhogy nem számít a kultúra kisajátításának, ha egy magyar ember amerikai hamburgert, vagy brit fish & chipset készít, és teszem azt, olasz zakót visel közben?

A válasz (de semmiképp sem magyarázat) az, hogy néhány évtizede, amikor még nem voltunk ennyire rápörögve a PC kommunikáció kiforgatására, természetesnek vettük: új hatások érkeznek, mindig, mindenhonnan. Argentin steaket bárki, bárhol készíthet „büntetlenül”, mexikói pizzát is rendelhet, ahogyan elmehet brazil gyantára, és svéd masszázsra – mert ezeknek mind volt idejük „beivódni” a közkultúrába. 

De a „modern időkben” én hiába tanulnám ki a thai masszázs titkait, csak „Thaiföld inspirálta” masszázst gyakorolhatnék, a „szőrömet” más kultúrák szokásaival azonosítani skandalum volna (lásd Adele, és az „afrikai stílusú” hajfonatok esete – viselése után az énekesnő közutálat tárgya lett), ha pedig egy ráment pont olyan szabadon alkotva készítek el, mint, mondjuk, egy rakott krumplit, máris át kéne neveznem például „rámenszerűség”-nek. Vagy keleties tésztás levesnek.

Woke-kultúra-aktivistának tartom magam, mert hiszek benne, hogy a tisztelet, és a kreditálás mindenkinek kijár, de nem tudok azonosulni e filozófiával. Ezért tartom – egyelőre – elképzelhetetlennek, hogy a szakácskönyveimben olyan változásokat végezzek, mint Jamie. Az inspiráció, amely más kultúráktól érkezik hozzánk, tulajdonképpen kulturális megbecsülés.

Mi több, igaz ez a „saját” kultúránkra is, amelyet mellesleg tőlem majd annyian kívánnak elragadni, mint a közel-, távol-keleti kultúra és konyha iránti szenvedélyemet, mondván: „Te elmentél innen – nem vagy igazi magyar!”,

„A pörkölt nem gulyás húsmentesen!” (pápá, gombapörkölt!), vagy épp „A pestiek nem tudhatják, milyen egy jó kenyér!” Ha mindezt megszívlelném, tulajdonképp mit főzhetnék, „önazonosan”? 

Hát ezért határtalan a mi házikonyhánk! Az pedig már édesmindegy, hogy „nyami”-t „yummie”-t, vagy oh-la-lát mondunk, amikor őszinte rajongással toljuk be a szánkba a mennyei mannát – ösztönös és hálás szeretettel mindaz iránt, amit a falat magában hordoz. Tradíciót, kreativitást, hagyománytiszteletet, és merész kísérletezést. És – mert nekem elsősorban ezt jelenti a főzés, vendéglátás, és lakomázás – összetartozást. 

Steiner Kristóf

Képek: Salamon Sára