Mesebeli szalmaházba költözni igenis lehetséges (és érdemes is)!

–

A szalmabála-építészet Amerikában született meg az 1800-as években az igény és a szükséges feltételek egyidejű megjelenésének köszönhetően: az idénymunkásoknak gyorsan elkészíthető, ideiglenes szállásokra volt szükségük, a bálázógépek pedig ekkor kezdtek elterjedni. Az alapanyag kéznél volt, nem került sokba, gyorsan fedél kerülhetett az emberek feje fölé. Azóta pedig bebizonyosodott, hogy a szalmaháznak számos más pozitívuma is van.  

A tengerentúlon elhintett magok hazánkban is termékeny talajra hullottak, hiszen a magyar népi építészetben is nagy hagyománya van a szalma, illetve más növényi rostok alkalmazásának. Gondoljunk csak a vályogházakra, melyek agyaggal kevert szalmából készülnek.

Az indulás mégsem volt zökkenőmentes. Az újfajta, szokatlan technológia eleinte értetlenkedést váltott ki, a hatóságok nem engedélyezték a szalmaházak építését. A világ azonban megváltozott. Felnőtt egy olyan generáció, amelynek már alapvetés a környezettudatosság, egyre több képzés indult, megjelentek a fenntartható építészetet képviselő és a szalmához értő szakemberek. Sokat javult a jogi környezet és a zöld technológiák megítélése is.

Hogy többet tudjak meg erről a technológiáról, ellátogattam a szalmabála-építészet egyik hazai képviselőjéhez.  

Nem csak ház, otthon

Révész Gabriella építészmérnök, a Magyar Szalmaépítők Egyesületének vezetője, aki maga is egy saját tervezésű és kivitelezésű szalmabálaházban lakik. Az épület az egykori gödöllői Szecessziós művésztelep utcájában található. Hogy nem egy hétköznapi épületről van szó, az azonnal látszik. Az utcafront felőli rész színes, díszített. Csak később tudom meg, hogy a homlokzat egy chilei ökoiskolával közösen szervezett díszítő mészvakolat műhelymunkájának eredménye, melyet egy Spanyolországban élő mexikói freskókészítő képzőművész vezetett. A ház más részein is felfedezhetők különböző műhelymunkák nyomai.

„Fontos, hogy egy ház szép is legyen” – vallja Gabi. Szokatlan ez manapság, amikor a többség az egyszerű, gyors, praktikus megoldásokra törekszik. Hol vannak már a díszített homlokzatok, faragott fa részletek, díszes ablakok! Csakhogy a szalmaház nem egyszerűen egy ház. A cél az, hogy valóban otthon legyen.

Révész Gabriella számára a népi hagyományok ápolása mindig is magától értetődő volt (a gödöllői agráregyetem óvodájába járt, ahol nagy hangsúlyt fektettek erre), akárcsak a környezetvédelem és az ökoszemlélet. Ezért is tanult tovább környezetmérnökként. Ez azonban, mint mondja, túl papírszagú volt számára.

„A környezetmérnökség manapság inkább arról szól, hogy határértékeket szabsz, meghatározod, mennyi lehet a károsanyag-kibocsátás. Illetve, hogy különböző szűrőket alkalmazol, amik megakadályozzák, hogy ezek az anyagok a környezetbe kerüljenek. De attól még a káros anyag ott van, létrejött.”

Szerette volna a tanult elveket a gyakorlatba is átültetni, érdemben tenni a környezetvédelemért. Jelentkezett az Ybl Miklós Műszaki Főiskola építész szakára, az akkor induló ökologikus építészet szakirányra. Egyszerre lett végül környezetmérnök és építész, a két dolog pedig időközben szépen összeért.  

Révész Gabriella a tevékenységére egyfajta misszióként tekint, igyekszik minél szélesebb körben elhinteni a magokat, és persze ő maga is próbál minél fenntarthatóbb módon élni. Amikor csak teheti, biciklivel, tömegközlekedéssel jár, permakultúrás kertje van, ehető vadnövényeket gyűjt, fermentál, bútort újít fel, újrahasznosít.

2009-ben alapították meg a Magyar Szalmaépítők Egyesületét, aminek több mint tíz éve a vezetője is. A cél, hogy népszerűsítsék ezt a technológiát, és segítsék a megfelelő szabályozás kialakítását. De különösebben nem hirdetik magukat, bíznak a szájról-szájra járó hírben.

„Akik szalmaházban gondolkodnak, azok megtalálnak minket. Ők már ezt az utat járják. Rábeszélni senkit sem szeretnénk.

Jobban örülünk, ha egy baráttól vagy ismerőstől kapnak inspirációt, mint egy marketingestől” – mondja Gabi.

De hogy is néz ki egy ilyen szalmaház?

A szalmabálaháznak többféle verziója van. A háznak egy hagyományos sávalapot készítenek, megfelelő vízszigeteléssel, aljzatszigeteléssel. Ezt követően oszlopokból, illetve gerendákból egy vázat építenek, ez adja meg magának a háznak az alakját, szerkezetét. Az egyik esetben csak szalmabálákból készülnek el a falak, amikre aztán tapasztás, vályogvakolat, mészvakolat, színezés kerül. A másik esetben a szalmabálafal belső oldalára vályogtéglából falat emelnek. Ez azért jó, mert tömeget ad az épületnek, segíti a megfelelő hőgazdálkodást. A 35 centiméteres szalmabálákat kívülről tapasztják, vakolják.

A külső mészvakolat azért fontos, hogy az épület ellenálljon az esőnek. Ezért nincs szükség nagyobb kiállású ereszre ezeknél az épületeknél. Ha nincs mészvakolat, akkor érdemes nagy kiállású ereszben gondolkodni.

Bár a szalmabála-építészet, ahogy azt említettük, azért született meg, mert egyszerű technológia volt, mégsem azoknak ajánlott, akik gyorsan szeretnének egy kulcsrakész házba költözni. Ritka, hogy egy szalmaház egy év leforgása alatt felépül, méghozzá azért, mert nincsenek kifejezetten erre szakosodott építőbrigádok, kivitelezők, akik az első kapavágástól az utolsó szög beütéséig elintéznek helyettünk mindent.

Ebben a technológiában éppen az a szép, hogy általában a leendő tulajdonosok is részt vesznek a munkálatokban, a saját otthonuk megteremtésében, bizonyos munkafázisok pedig kalákában készülnek.

Ráadásul figyelembe kell venni a búza aratási és bálázási idejét is, valamint az időjárást, hiszen a vályognak száradnia is kell. De ez nemcsak technológia, hanem egyfajta szemlélet.

„Azt a tévhitet is el kellene oszlatni, hogy a szalmabálaházat sokkal olcsóbban fel lehet építeni, mint egy szokványos téglaházat. A falazat mindössze az épületnek a tíz százaléka, vagyis ezen nem tudunk sokat spórolni. Az anyagdíj lehet, hogy kevesebb lesz, de mivel ez az építésmód több speciális tudást és befektetett emberi energiát igényel, ezért a munkadíj magasabb” – mondja a szakértő.

Révészék megtervezik a házat, a ház szerkezetét az ő terveik alapján egy ács készíti el, a bálaberakásra és vályogvakolat készítésére pedig műhelymunkát szerveznek.

„Mindenki jól jár. A megrendelőnek készül a háza. Mi tudunk oktatni. A műhelymunkán résztvevők pedig tanulnak.”

Öt-hat nap alatt a bálázásnak a nagy része el is készülhet. A vályogozás több időt igényel, mert több réteg vályogot kell feltenni a falra, de ezzel egyre többen foglalkoznak idehaza, így erre a munkafázisra könnyebb szakembert találni, illetve a leendő tulajdonosok is el tudják sajátítani a technikát, és szabadidejükben dolgozhatnak a saját házukon.  

Miért jó ez nekünk?

Azt már megtudtuk, hogy egy ilyen ház nem feltétlenül olcsóbb, mint egy szokásos téglaépület, viszont idő és munkaigényes. Akkor miért is jó ez nekünk?

Hát pont azért, mert valóban jó nekünk, és jó a környezetünknek is!

Az épületeknek három életciklusa van. Az első, amikor legyártják hozzájuk a szükséges alapanyagot, illetve amikor megépülnek, a második, amikor élünk bennük, és a harmadik, amikor elenyésznek. A szalmaházak mindhárom ciklust nézve környezetbarátnak nevezhetők. A beépített energia alacsony, olcsón és kevés energiával üzemeltethetők, ha pedig bontani kell őket, az alap kivételével szinte nyom nélkül eltűnhetnek úgy, hogy nem keletkezik szemét utánuk.

„Az épületek alapanyagait valahol elő kell állítani, le kell gyártani, és sokan nincsenek tisztában vele, hogy mennyi energia kellett valójában ahhoz, hogy a ház felépüljön, és hogy közben mennyi káros anyag keletkezett. Lehet, hogy sokat tudunk spórolni egy műanyag szigeteléssel, amikor már a házon van, csakhogy több energiába kerülhet az előállítása, szállítása, mint amennyit a teljes életciklusa során meg tudunk fogni vele, és végül majd szemétként fogja végezni, amit hulladéklerakóba kell vinni, vagy ártalmatlanítani kell.”

A szalma ehhez képest már amikor növekszik, akkor is széndioxidot köt meg. Nagy valószínűséggel helyben vagy legalábbis a közelből beszerezhető. A 35 centiméteres szalmaréteg (ami 18–20 cm kőzetgyapot-szigeteléssel egyenértékű), a hőtartó fallal és a páragazdálkodó vályogréteggel jó hőgazdálkodást eredményez.

Télen minimális energiával felfűthető a ház, nyáron viszont kellemes hűvöst biztosít, nincs szükség klímaberendezésre. 

Viszlát, síszezon? – Az Alpokban eltűnő hó és jég hatása Magyarországra is begyűrűzik

Holnap – 2023. március 11. – PZs

A lábazati szigetelést kivéve környezetbarát alternatíva van minden egyéb beépített anyagra. Műanyagháló helyett jutaszövet, purhab helyett kenderfilc, újrahasznosított textilből vagy farosból készül a tetőszigetelés, a gipszkarton helyett ott a szalmapanel. Hőszigetelésre használható újrahasznosított üvegből készült habüveg, a nem kívánt nedvesség ellen a padlózatba agyaggolyók kerülnek.

A szalmaház él, lélegzik, van egy természetes szellőzése, nem egy műanyagba csomagolt élettér. Mint említettük, a szalmából épült falra kétoldali vályogtapasztás kerül. A vályog egy intelligens anyag, jó a párafelvevő képessége, vagyis az épületben mindig megfelelő lesz a páratartalom, a levegő nem lesz száraz, a falak nem penészednek.

Azonban ahhoz, hogy az épület jól funkcionáljon, a lakóknak is okosan kell használniuk. A fürdőszobában például nem szabad nagy felületeket befedni csempeburkolattal, és érdemes lábon álló bútorokat választani.

Ezen túl a szalmabála-építészet:

• Megoldást jelenthet az energiaszegénységre, hiszen minimális energiabefektetéssel fűthető és hűthető. Megfelelő gépészettel ellátva ezek az épületek a mai energetikai előírásoknak teljes mértékben megfelelnek, vagyis A pluszos besorolásúak.
• Helyben teremt munkát, hiszen az alapanyagok nagy része helyben beszerezhető, illetve szükség van szaktudásra is az építés során, vagyis helyi szakik is bevonhatók a munkába.
• Közösséget teremt. A kalákázás során hasonló gondolkodású emberek ismerkedhetnek meg. A munkában akár még a gyerekek is részt vehetnek. A szalmabálahegyek és a sarazás garantálja a jó hangulatot.  
• Harmóniára törekszik. Már a ház tervezésénél figyelembe veszik a helyi adottságokat, figyelnek arra, hogy a ház jól illeszkedjen a környezetébe, és a benne élők igényeihez.

Hitek és tévhitek

Természetesen, akik még csak most ismerkednek ezzel a technológiával, azoknak lehetnek fenntartásai a szalmabálaházakkal kapcsolatban. Érdemes néhány tévhitet eloszlatni.

Az első és talán legfontosabb kérdés a tűzvédelem. Vajon egy szalmaház nem túlságosan tűzveszélyes? Az elmúlt évtizedekben több tűztesztet is végeztek (erről videókat a YouTube-on is találhatunk) szalmaházakon, melyek eredménye szerint

egy szalmaház nem tűzveszélyesebb, mint más épület. Ez a megfelelő falszerkezetnek köszönhető.

Az égéshez szükség van éghető anyagra, oxigénre és magas hőmérsékletre.

„A bálákat jól összetömörítik, szorosan egymás mellé rakják, a téglafal mögött pedig van még egy réteg vályogvakolat, ez biztosítja, hogy ne legyen elég oxigén az égéshez” – mondja Révész Gabriella. Ha mégis tűz keletkezik, érdekes módon az csak nagyon lassan terjed, vagy elenyészik. A szalmaszálak tökéletlenül égnek, koromréteg képződik a bála felületén, ami szintén lezárja a levegő útját a belső területekre.

És mi a helyzet az egerekkel? Azt gondolnák, hogy a rágcsálók és rovarok szívesen költöznek be a szalmafalba. Kell tartanunk ettől?

„Ha nem féltek tőle, akkor nem megy be az egér, ha meg féltek tőle, akkor bemegy” – mondja beszélgetőtársam, ám látva, hogy ezzel nem győzött meg, hozzáteszi:

„A szalmabálaház semmilyen rágcsálóellenes anyaggal nincs kezelve, de ha igény van rá, akkor az alsó egy méterre, a lábazat fölé lehet rakni olyan fémhálót, amibe nem tudja magát berágni az egér. Ennél magasabbra nem kell. Az egér ugyanis ott szeret dolgozni, ahol nem látja senki. Ha az épület és a környezete tisztán van tartva, nincsen mellette farakás, nincsen rajta repedés – és ugye, látod, hogy nincs rajta repedés, hiszen tisztán tartod –, akkor nem fog az egér bemászni.”

És végül mennyire tartós egy ilyen ház? Idővel nem porladnak el a falak, nem kezd rothadni a szalma?  

„Az összes természetes anyagnak az a jó tulajdonsága, hogy amíg nem éri nedvesség, addig nem indul el a rothadás. Sőt, inkább szilikátosodik, tehát megkövesedik. Vagyis, ha sikerül nedvességtől távol tartanunk ezeket az anyagokat, akkor több generációt kiszolgálhatnak ezek az épületek. Kibontották 100-120 éves szalmaházak épületfalait, és aranysárga volt bennük a szalma.”

Tudunk még élni?

„Higgyünk a low techben és ne a high techben” – mondja Révész Gabriella férje, Gábor, aki maga is építészmérnök, és aki szintén a fenntartható építészet mellett kötelezte el magát. Úgy tűnik, egyre többen gondolkodnak hozzájuk hasonlóan.

A kétezres évek elején Magyarországon évi öt-tíz szalmabálaház épült. Napjainkban már negyven-ötven közé tehető az évente épülő szalmaházak száma, és felmérések szerint az igény egyre nő. 

Akik a szalmaház mellett döntenek, azok egyfajta életmód és határozott világszemlélet mellett döntenek. Talán a szakértő korábban megfogalmazott gondolatai ragadják meg leginkább a lényeget: 

„Manapság kevés figyelmet fordítunk a környezetünkre. Koszosak, szemetesek az utcák, töredezett az aszfalt. Elfogy a zöld növényzet, mert a széles autóutak elfoglalják a köztereket. A homlokzataink is csupán a funkcionalizmusért vannak. A redőny, ami nem nyújt esztétikai élményt, a műanyag szigetelés, amire már furcsa ráragasztani egy homlokzati díszt. Valóban ezt akarjuk? Lecsupaszítani, beépíteni, benzingőzzel beszürkíteni a várost? Elfelejteni a zöldet? Elfelejteni, hogy tudunk sétálni, megállni, gyönyörködni, beszélgetni, lélegezni… élni?”

Kiemelt képünk forrása: Gere Tádé fotója

Iliás-Nagy Katalin