-

Hétfő. A szó, melynek hallatán, az emberek gyomra gyakran görcsbe rándul. Az utóbbi időben nálam ez a jelenség fokozottan jelen van. Annak érdekében hogy határtalan boldogtalanságom fokozódjon, a buszt is lekéstem, így indult ez a „remek" nap. A hétfői őrület a metrón folytatódott. A piros betűs napok áldásával, minden női határozottságommal felvértezve „én aztán biztos hogy ülni fogok" jelmondattal léptem a nővéremmel a kocsiba. Persze hogy addig kavart, míg ő találta szembe magát a reggeli tömegközlekedés csodájával, az ülőhellyel. Végül a testvéri szeretet győzött...

Gondoltam, ez a hétfő mégsem olyan keserű, mint a legerősebb olasz eszpresszó mindaddig, míg nem köhintettem egyet-kettőt, és utána kifújtam az orrom. A mellettem ülő hölgy ekkor „kedvesebbnél kedvesebb" szavak kíséretében, felállt mellőlem. A döbbenettől köpni, nyelni nem tudtam, így sajnos csak később jutott eszembe, hogy közöljem vele, „egyet se féljen most már... majd a TBC klinikán találkozunk". A jelenet után négy megállón át senki nem ült le mellém. A reggeli csúcsban. A kettes metrón. A végére már én is elhittem, hogy TBC-s vagyok.

A reggeli sokkhatás után a munkámnak se sikerült feledtetnie a hétfőt.

A munkaidő vége felé kaptam egy kiküldetést, majd három perccel az indulásom után elkezdett esni az eső. Bár reggel nagyon büszke voltam magamra, hogy végre sikerült beraknom az ernyőt, addig nem jutottam el, hogy az irodából is magammal vigyem. A villamosmegállóban az „üzemzavar-elhárítás" feliratú autók újabb nehézséget sejtettek. Pótlóbusszal lehet közlekedni majd. Jelen esetben a „majd"-on van a hangsúly. Csapó kettő... gondoltam.

Esernyővel felszerelkezve, pótlóbusszal indultam tovább keresni a hétfői csodákat. A kirakat nézegetése már nem volt elegendő a lelkemnek, gondoltam, megpihenek egy padon, míg várakozom a Helló, WMN! - A Test című eseményéig. A várakozás perceiben destruktív, hedonista énem teljesen felülemelkedett rajtam, mert ekkor megjelent előttem A Lehetőség. Mindig is úgy gondoltam, adni jó, adni öröm. Nekem legalább annyira jó, mint akinek adok. Igen ebben biztosan hittem, eddig a pontig. A görnyedt, öreg bácsi, aki éppen egy kukában keresett valamit ételt, nem így gondolta.

Fejvesztve kutattam a táskámban a vacsorám után, a bácsi után libbentem, a lelki szemeim előtt már láttam a meghatottságtól hálás, könnybe lábadt szemeit, ám ebben a pillanatba rám förmedt: Menjen a picsába!

Úgy éreztem, a föld alá süllyedek a Váci utca közepén.

Mondjuk azt, hogy számára is hétfő volt...

Miután a mentőcsónakom is elsüllyedt, legszívesebben megfutamodtam volna, de végül – a testvéremnek hála – nem adtam fel. És milyen jól tettem, hogy nem adtam meg magam a hétfőnek!

Zseniális.

Ez volt az első szó, ami eszembe jutott a WMN első estjéről.

A WMN első estjén valóban  jól mulatott a közönség (is)

Úgy éreztem, hogy végre olyan dologról beszélgetünk (igen, bár én egy szót se szóltam, mégis azt éreztem, hogy a gondolataim keltek életre) ami igaz. 

A külcsín kór már-már kezelhetetlen méreteket ölt, s ennek legnagyobb veszélye, hogy a belbecs elől veszi el a teret.

D. Tóth Kriszta az a nő, aki véleményem szerint a leghitelesebben, valós kérdésekkel és érdeklődéssel, humorral, tabudöntögetéssel tudta a beszélgetést vezetni.

Tóth Vera sajátos bájával, öniróniájával gyakran csalt mosolyt az arcunkra, és be kell vallanom, néhány könnycseppet is a dalával.

Dr. Lukács Liza pszichológus hatalmas szakmai tapasztalatával az előadás színvonalát gazdagította, a témával járó nehézségek hitelességét alátámasztotta.

Náray Tamással kapcsolatban az „egyszerű, de nagyszerű'" szófordulat jut eszembe. „Foglalkozz a saját dolgoddal." Ennyi.

Kormos Anett szókimondó humora a téma által felmerülhető esetleges feszültségeket olyan módon oldotta, hogy szerintem nem is volt ilyen feszültség.

Nagyon jól éreztem magam a beszélgetés alatt. Fontos témáról halhattunk úgy, hogy közben sokat nevettünk is. Azt hiszem, hogy a manapság divatos, ám a gyakorlatban lebecsült értékek kerültek középpontba.

Köszönöm, hogy megmentettétek a hétfőmet!

D. Tóth Kriszta, dr. Lukács Liza és Náray Tamás a pódiumon

Végül Náray Tamásnak üzennék arról, hogy mi is az a testképzavar. Úgy éreztem, ezt nem sikerült teljesen megértenie.

Több mint nyolc éve vagyok anorexiás, talán most  már mondhatom, hogy kezdek meggyógyulni. Én tudom, mi az a testképzavar.

Saját magamat nem érzem-látom reálisan, pedig nyilván jól látok, de ez valami érzéki csalódás lehet. Például a ruhaméretek alapján tudtam, hogy kicsi a méretem, de egy anorexiás azokra a dolgokra koncentrál, amelyek azt támasztják alá, hogy még fogynia kell. Sosem elég a fogyás. Jellemző anorexiás mondat: „majd akkor leszek elég vékony, ha már nem látszik a hóban a lábnyomom."

Kövérnek érezzük magunkat, ha XS-es a ruha, ha nem.

Hiszen a fő probléma nem a kövérség. Ez csak a segélykiáltás eszköze, egy csillag az égen.

Ezzel ellentétben mások külsejét általában reálisan meg tudjuk ítélni.

Nálam jelentős mozzanat volt, amikor egyszer egy bevásárlóközpontban megláttam magam a tükörben. Háromszor mentem vissza, mert nem hittem a szememnek, hogy ennyire vékony vagyok. És ez négy évnyi terápia után történt. Na, ekkor kezdett javulni a testképzavarom.

Kedves WMN! Köszönöm, hogy ott lehettem, nagyon sokat segítettetek nekem!

H. Anna

Olvassátok el, mi minden történt ezen a bizonyos első Hello, WMN! esten, és nézzétek meg a fotógalériát is, KATT IDE!

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: flickr/

Fotók: Csiszér Goti/WMN/Goti Photography