„Addig örülj, míg tanulhatsz! Merthogy utána dolgozni kell. Merthogy utána már csak nehezebb lesz. Merthogy mennyire fog ez neked hiányozni…” Aha…

Minden kezdet nehéz, de Jocó bácsi úgy érzi, új osztályával túl vannak az első nehéz pillanatokon. Lehet, hogy épp ez kovácsolta őket csapattá?

Hogy kerül egyensúlyba a kőkemény és a pánikos, szenzitív én a rossz hírek hatására? Úgy tűnik, a lövészárokban tényleg nincs depresszió és még a nevetés is gyógyír…

„Élénken emlékszem az énekórai megaláztatásokra. A vasárnap délutántól jelentkező enyhe gyomorgöcsre, aztán az izzadt tenyérre a hétfői óra előtt, a remegő térdekre, ahogyan fölállok, és nyekergő hangon belekezdek a legutóbb tanult dalba, miközben a jobb érzésű osztálytársaim próbálják visszafojtani a kuncogásukat, a tanár pedig faarccal áll, és a »felelés« felénél leültet egy hármassal.”

„Kedvenc mondásom, amit tőle tanultam: »Én nem segítek senkinek sem haragudni.«” Ti mi mindent tanultatok a nagyszüleitektől?

Lassan, de biztosan felnő olyan generáció, amelyiknek már természetes a természet védelme. Most bemutatunk egy fiatal energiakövetet, aki úgy látja, van mit tanulnunk az elődeinktől.

Mi lenne, ha mind megpróbálnánk venni egy hatalmas levegőt, kiengedni a felgyűlt fogcsikorgós stresszt, a fél éve tartó bezártságot, a koronás létbizonytalanságot, a jogosnak vélt és a belénk hergelt gyűlöletet, amit egymás iránt táplálunk, ezt a teljes agyunkra húzott tébolyt, amiben élünk, és nyugalomra intenénk magunkat kissé?

„Amikor végre mindenki kitette a lábát, én úgy döntöttem, nem rohanok. Ez az a nap, amikor megköszönöm magamnak, hogy olyan sokáig voltam egyszerre anya, séf (na, jó, ez túlzás, legyen menzásnéni), kisegítő tanár, szórakoztatóiparos és takarítónő.”