„Ezt most nem azért csinálom, mert a gyereknek jó, hanem mert ezt kell tennem, hogy megfeleljünk az előírásoknak” – állandó készenlét, gyanakvás, logikátlan intézkedések, kényelmetlen maszkviselés és kínunkban röhögés – ez jellemzi most szerzőnk szerint a hétköznapokat egy iskolában.

Ki vele, nálatok milyen agyament becézés dívik!

Korunk a harsányságot kedveli, a hangzavart, a „látványpékséget”. A gátlásos, nehezen oldódó gyerekek hátrányban érzik magukat a nagyszájú, cserfes társaik között. És ehhez jön még a nehezítés, amikor a szülő csupa jó szándékból folyamatosan tépázza az önbecsülésüket azzal, hogy olyat vár el tőlük, amire képtelenek. Nem árt újra figyelmesen elolvasni a szakember tanácsait:

„A vizsgálat után elküldtek minket vérvételre, amire egyáltalán nem számítottam, arra meg főleg nem, hogy azonnal el is végzik. Borzalmas volt látni, úgy sírtam veled, mintha engem szúrnának meg.”

„Igen, én, D. Tóth Kriszta író, újságíró, riporter, három mesekönyv és két felnőtteknek szóló regény szerzője, volt hírolvasó és szerkesztő, a WMN magazin alapítója: diszgráfiás vagyok.”

„Szájadat betedd, S nyisd ki füledet.”

Szabó Simonnal beszélgettünk arról, miért zavarja, ha a „tahó karakterről” faggatják, mi segített, hogy ne kallódjon el a viharos ifjúkora során, milyen értékeket kapott az anyukájától, és kit képzelne el Szabó Simon szerepében, ha filmet forgatnának róla.

Egy kutatás szerint minél magasabb valakinek az iskolai végzettsége, annál nagyobb eséllyel rossz a hétvégéje. Amikor tehát a hétfőt szidjuk, talán valójában a vasárnapra haragszunk. Mi ennek az oka?