„Lassan esett le, hogy ez a valóság. Berohantam a volt férjem szobájába, és attól kezdve a CNN-t néztük egész nap, egész éjjel. Alig hittük el, amit láttunk.”
Ismerünk gyereket, akit megbüntettek, mert ivott óra közben. Olyat is, aki nem mehetett ki vécére, hiába kérte a tanárt. Ismerünk gyereket, akit megaláznak, ha hibázik, és kőkeményen megbüntetnek, ha valamit rosszul csinál. Az ENSZ gyermekjogi egyezményében ott van feketén-fehéren, hogy milyen jogai vannak egy gyereknek… az iskolában is. Az más kérdés, hogy erről a gyerekek semmit sem tudnak.
Döntőbíró? Ütköző? Tanácsadó? Bokszzsák? Házi pszichológus? Futár? Mediátor? Igazságosztó? Hányféle kellemetlen szerepbe kényszerülhet az ember, ha váratlanul elválnak a szülei?
Majdnem négy évet ült gyilkosságért, pedig alig volt rá bizonyíték, hogy bármit tett. Az újságok hívták már femme fatale-nak és boszorkánynak is, és ezrek figyelik minden rezdülését, hogy vajon mikor hazudik. Pedig egyetlen bizonyított „bűne”, hogy fiatal nőként szerelmes lett és aktív szexuális életet élt.
Két ember között a fájdalom a legjobb ragasztóanyag?
Ismered azt a viccet, hogy a magyar, a lengyel, a brazil, az olasz, a spanyol, a török, a belga, a német, a mexikói, az angol, a cseh, a holland és az indiai beáll ugyanabba a konyhába főzni? Hát persze hogy nem, mert ez a valóság! Az eredmény pedig olyan izgalmas, hogy legszívesebben mi is azonnal beköltöztetnénk még egy tucat nációt az otthonunkba!
Őriz még valaki osztálytársnak, barátnak-barátnőnek küldött apró, füzetből kitépett kis cetlit? Múzeumi belépőt? Vonatjegyet, ami a nyaralásra, koncertjegyet, ami egy randira emlékeztet… Mennyi papír és mennyi emlék, jelentés!
A hajunk is egyfajta kommunikációs eszköz, és senkinek nincs joga beszólni azért, hogy kinek milyen frizurája van.