Olykor mindenkivel előfordul, hogy nem tudja, merre, hogyan tovább…

Igen, tudjuk, biztosan vannak, akik semmi marhaságot nem szoktak csinálni félálomban. Na, most nem róluk van szó. Imádtuk ezeket a sztorikat!

„Borzalmasan szenvedek attól, hogy nem tudom, mit érezhetett, mire gondolhatott a kis ötéves, bölcs fejével. Tudta- e, hogy mi vár rá? Vajon milyen embertelen fájdalmai lehettek? Gondolt-e arra, hogy rossz szülei vagyunk, mert hagyjuk, hogy ez megtörténhessen vele. Vele, aki csak ránk számíthatott. És mi cserben hagytuk, mert nem tudtuk őt megmenteni.” A Svájcban élő anyuka, aki nemrégiben hosszas küzdelem után végül elveszítette a kislányát, ismét írt nekünk.

Emberek, akik azt hiszik, más járókelők öltözéke, megjelenése kifejezetten az ő szórakoztatásukra készült. Szerintünk mindenkinek ismerős…

Legfiatalabb gyakornokunk, Pichler Zsófi összegyűjtötte kortársai munkakezdési tapasztalatait, amikből az is sokat tanulhat, aki hasonló cipőben jár, de az is, akinek a munkahelyén épp most helyezkedett el egy „zöldfülű”.

Sztereotípiákon alapuló kérdések, pejoratív szóhasználat, a kisebbségi csoporthoz tartozó személy érzéseinek elbagatellizálása vagy az általa megélt valóság megkérdőjelezése – ezek mind a mikroagresszió formái, amelyek nemcsak a LMBTQ-embereket érinti, hanem bármilyen marginalizált, kevesebb hatalommal bíró csoportot. Vajon hogyan lehetne úgy visszajelezni egymásnak, hogy senki ne bántódjon meg, és a világ is jobb hely legyen? Milanovich Domi írása a mikroagresszió felismeréséről és a leghatékonyabb válaszokról.

A közös napló a köldökzsinór két végéről folytatódik. Miközben Panni igyekszik beilleszkedni az amszterdami egyetemi életbe (és visszaszerezni a biciklijét), addig Eszter az ötös buszon sírdogál. És közben mosolyog. És sírdogál… Olvasd el a naplójukat:

Ismerjétek meg Kocsis Angélát, aki ágytakaróból menyasszonyi ruhát, használt ruhából mindenféle csodát, az emberekből pedig közösséget alkot: