„Azt kívánom, bárcsak létezne egy olyan világ, ahol soha, egyetlen gyerek sem szenved.”

Miért kevés a férfi tanár? Milyen plusz szerepet kell ellátniuk a tanítás mellett? Miért nyílnak meg nekik a gyerekek? És hogy érzi közben magát a másik fél? Ezeket a kérdéseket boncolgatja Balatoni József, alias Jocó bácsi a mostani írásában.

Mit érezhet az, akit kiemelnek a családból, majd a nevelőszülőktől az intézetbe vezet az útja, ahol rendszeresen bántalmazzák? A szülők tehetetlenek, a hatóság dönt.

Sára az első gyereknél még „síkideg” volt, amikor hazaértek a kórházból, a másodiknál viszont: „kivettem a hordozóból, betettem a kiságyba, és leültem ebédelni, miközben az anyámmal és a férjemmel az aktuális politikai helyzetről társalogtunk”.

Mondhatnám azt is, hogy sehogy, de nem mondom. Mert van megoldás.

Hűség vagy nem hűség? Ez itt a kérdés.

Gina kísérletbe kezdett, mi pedig máris leborulunk előtte, pedig még sehol nem tart. Megpróbál ugyanis megszabadulni a csetreszektől, sosem hordott ruháktól, párjukat nem találó zokniktól. Jöjjön hát, hol tart most, és mi mindent tervez még.

„Más megvilágítást kapott az egész sztori, és akkor már azt is láttam, hogy a rossz beidegződéseimért, a hibás reflexeimért én magam is felelős vagyok annyiban, hogy ott és akkor elmulasztottam megtenni valami nagyon fontosat: nem álltam ki magamért.”