„…azonnal ki kellett törölnöm a telefonomból. Nem hiszem, hogy ez racionális síkon megmagyarázható, de azt éreztem, hogy nem bírok benne lenni ebben a térben, a műben, nem kapok levegőt, megfulladok, menekülnöm kell. Könnyes volt a szemem. Le kellett ülnöm, míg egy kicsit összeszedtem magam.”

Ha téged is agyoncsípnek minden szezonban, kattints, és kiderül, mit tehetsz az ellen, hogy ne váljon az otthonodból szúnyogszülészet (belőled meg vacsora).

„Ez az eset azért ragadt meg bennem különösképpen, mert ma is fel tudom idézni azt a rettenetes, mindent eluraló belső pánikot – a férjem konkrétan bőgött, mint egy gyerek –, hogy egyetlen szempillantás alatt lényegében el tudnánk veszejteni a saját magzatunkat.”

Nektek melyik piac a kedvencetek?

Kristóf régi vágya egy ütött-kopott parasztházról úgy tűnik, nem marad álom többé!

Tudjátok, mire jöttem rá? Hogy inkább tartson x-y vadidegen pocsék anyának, mint hogy a gyerekem autó alá rohanjon. Inkább érezzék miattam magukat minden idők díjnyertes anyukáinak tömegek, mert nekik megy póráz nélkül, nekem meg nem. De nem kockáztatok.

Felszívódik. Lebegtet. Nem hív. Kiszámíthatatlan. Hol lelkes, hol visszahúzódó. Szeret? Nem szeret? Lehet még találni egyáltalán olyan embert manapság, aki nem retteg a lelke mélyén az elköteleződéstől?

A diplomaosztó sok mindent jelent: egy korszak végét, embert próbáló teljesítményt, barátságokat és érzelmek széles skáláját. De mi van azokkal a fiatalokkal, akiknek a Covid nem tette lehetővé ezt az ünnepélyt? És azokkal, akiknek igen, mégis ürességet éreznek?