Gondoltam, megmutatom Petrának a helyet. Egyértelmű a választás, eddig százból százszor volt ott jó. Minden. Most valahogy összemossa a vihar a hangulatot, egységes, fülledt, kompakt kis estének nézünk elébe. A boltíves árkádok alá egyszerre szorul be a füst, az ázott városi esőszag, és egy vegyes, édes emberszag, szóval már az érzékeink szerint is jó helyen járunk. Asztalunk is lett, szűkösen, mások közé ékelődve érezzük magunkat szabadnak. Minden fordulóért én megyek. Egyrészt, mert én ülök kívül, másrészt, mert imádom a pultos szakállát, aztán meg azért is, mert jól esik a tömeg. Az ismeretlenek közelsége, a közvetlen, kedves mosolyok és pillantások. Jól érzem magam a bőrömben, na.

És akkor, amint állok, támaszkodom, várom a whiskey-ket, megérzem a jelenlétét tőlem jobbra. Igen, egyszerűen megérzem. Hirtelen odanézek, két ember választ el tőle, két ember, két év... és egy hosszú-hosszú történet. Végigszalad a gerincemen a múlt. Rám néz, azonnali a zavart félfelismerés, de mire kitérhetne a semmi elől, én már döntöttem: odalépek, megérintem a vállát. Ahogy hozzám fordul, látom, keresi az agyában a közös pillanatunkat. Ő csodálkozik, én vigyorgósra veszem a figurát, persze nem szándékosan.

Mosolygok, letegezem, megkérdezem, emlékszik-e. Azt mondja igen, csak nem nagyon hiszi el, amire emlékszik, és azt sem, amit most lát. Ettől a vigyorom melegebbé válik, kicsit nekem is melegem lesz, és önkéntelenül valami múltidéző, ám sejtelmesen semmitmondó magyarázkodásba kezdek: hogy ő semmit sem változott, és izé... hát, jó látni. Az általam kezdett tegezést kisvártatva visszaváltja magázásra, egyetlen egy mosoly becsúszik, és rögtön kihúzza széles hátát, a szemüvege mögé rejti a fess férfit, nehogy már kilátszódjék. Szóval csevegek, ő néz: rajtam végig, és alaposan belém.

A nézését ismerem. Meg is ijedek alaposan, mert ez nem szimpla nosztalgia. Ez fáj. Rendesen. Aztán megnyugszom, mert ő is mosolyog, az arcomtól a dekoltázsomig szalad egy tekintet, és eleresztem a fájást, megy is tán magától, hiszen itt állok, igen, itt állok, – mondom, jól érzem magam a bőrömben – ő pedig akarata (és múltunk súlyának) ellenére a dekoltázsomba fúrja a tekintetét.

Szóval összemosolygunk. Egyszer. Röviden.

Muszáj elterelnem, mielőtt hosszúvá nyúlik a pillanat, kérdem, hogy áll a Phd. Meglepődik, örül és büszke, amikor mondja: megvan. Persze gratulálok, és ekkor elérkezik a kikerülhetetlen döntési helyzet:

vagy a pulthoz lépünk, együtt italért, vagy megtartjuk a két év távolságot... persze ez utóbbi a helyes.

Karattyolok még gyorsan valamit egy akkori kapucnis kardigánról, piaszagról és a gyógyszerekről, meg a sok cinikus önvédelmi bántásról, ő megint a magázás szemüvege mögé bújik, és érzem, mennem kell. Ezt érzi ő is. Pont akkor, amikor. Kezet nyújt, de nálam van a két whiskey, így az egyiket odanyomom a baljába, kezet fogunk. Erős, csontos, nagy, férfias keze van. Nem emlékszem, hogy ez volt-e az első kézfogásunk. Ez nincs meg. Ez sincs meg. Mondom neki: köszönöm, és örülök, és furcsa ez, meg szép estét! Mondja: ő köszöni (nézek kérdőn, mit?), ő örül (na, ennek én is örülök), minden jót. Aztán zavarodottan motyogjuk, hogy: akkor viszlát, a kezét elengedem, a whiskey-t visszaadja, én elindulok az asztalom felé, ő a pulthoz.

Két lépés távolság után fordulunk vissza egyszerre, ugyanazt mondjuk: vagyis, jaj, nem viszlát, hanem, hát nem tudom, de nem viszlát.

2013 októberében a krízisintervencióra vitt a mentő, magamhoz térve a vizsgálóban, az ő köpenyére zokogtam le a szempillaspirálomat, ő vett fel a zárt osztályra. Nyolc napig az ő kezében volt az életem. Az ő belátása szerint éltem. Fekete garbóban volt, amikor elengedett, és a zárójelentéssel a kezemben kérdeztem meg, hogy mit jelent a névtábláján a Phd. Ma már azt is tudom, hogy megvédte a doktoriját.

És mától ő is ember, nemcsak egy lidérces emlék orvoskapitánya. Neve is van. Márk.

Fiona

Olvasd el Fiona korábbi írásait ITT , ITT és ITT!

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Masson