Úristen, mi is a kapukód?

Ott álltam a kertkapu előtt, és csak ütögettem be a számsorokat, de egyik sem stimmelt. Dühös voltam magamra. Hogy is felejthettem el? Ám az istennek sem jutott az eszembe.

Ritkán mentem haza a régi lakásba, és az új helyen új számok voltak, azok ragadtak meg az agyamban.

Szétestem. Ezt jó ideig nem vallottam be magamnak, pedig egyértelmű volt.

Kapukód. Kupi a lakásban. Mosatlan edények. Összetört pohár. Kiloccsantott bor. Koccanások a kocsival. A dolgok halogatása. El nem intézett elintéznivalók. Koncentrációhiány. Állandó pillantgatás a telefonom naptárjára, mikor mi is van. Melyik nap is vagyok a gyerekekkel? Hová és hányra kell menni értük? Minden felborult, mert a hirtelen változás elvette az agyamban a helyet még a rutinszerűen követhető dolgoktól is.

Addig adtam a rendre magam körül, és volt is energiám, hogy minden úgy legyen, rendben, ahogy szeretem, de hirtelen elkezdett az egész nem érdekelni.

Az elköltözésemig inkább összeszedett voltam, mint sem. Nagyjából pontos napirend, kiszámíthatóság, az otthoni terhek előre megbeszélt megosztása, koncentráció, odafigyelés másokra és a saját dolgaimra, a munkámra.

Az elköltözés után viszont minden más lett. Lassan vettem észre, lassan tudatosult, de tudatosult bennem a szétesés. Azt hiszem, mereven próbáltam tartani a látszatot, görcsösen igyekeztem, hogy ne látsszon rajtam, mekkora is a gáz, mekkorát is fordult az életem. Hárítottam a valóságot, ameddig csak lehetett.

Mikor érsz rá? – kérdezték a barátaim.

Nem tudom, majd hívlak.

Pedig mondhattam volna, hogy holnap jó, vagy holnapután, mert nem volt semmi előre eltervezett dolgom, mégsem tudtam egyértelmű választ adni. Jóformán csak magamhoz kellett alkalmazkodnom, de ez lehetetlennek tűnt. Nem épült még belém, hogy ha egyedül vagyok, hogyan is intézzem a dolgaimat.

A kocsit össze-vissza törtem, mert képtelen voltam a vezetésre koncentrálni, de a komoly bajt megúsztam. Amikor beültem az autóba, mindig elhatároztam, hogy most aztán nagyon odafigyelek, ám végül azt vettem észre, hogy átmentem a fél városon, és fogalmam sincs, tulajdonképpen mi is történt közben. Mintha robotpilóta lettem volna, aki néha-néha elront valamit, de végzetes hibát – szerencsére – mégsem követ el.

Össze-vissza ettem, vége lett az addigi rendszernek. Magamnak minek vásároljak? Egyedül nem szeretek enni, főzni nem fogok, így aztán általában üres volt a hűtő. Amit közben szánalmasnak találtam. Legénylakás legényhűtővel, ahogy a legrosszabb, sematikus karikatúrákon szerepel. Ha jöttek a gyerekek, azt szerettem, sütöttem, főztem, mert volt kinek. De aztán megint jött a magány és a szinte tök üres frizsider.

A koncentráltságomhoz és a határozottságomhoz ketten kellettünk. Biztonságot adott, hogy van, aki támogat. És paradox módon az is, hogy van, aki ellentmondjon. Hogy van kihez fordulnom a dilemmáimmal.

Mankó volt ő nekem, és a szétköltözés óta mankó nélkül még mindig bizonytalanul járok.

A dolgainkat felosztottuk. Ha betegek a gyerekek, ő szívesen ápolta őket. Ha meg kellett szervezni egy nyaralást, ő megcsinálta. Az iskolai dolgokat is ő vitte a vállán. Cserébe persze nekem is rengeteg tennivaló jutott, az egyensúly ezekben inkább jól ment, mint nem.

Az a fajta pasi vagyok, aki mellé kell egy nő, hogy bizonyos dolgokban orientálja. Akinek megbízom az ízlésében. Akiről tudom, hogy ha könyvet, filmet, színdarabot, iskolát, nyelvtanárt, úti célt, szállodát választ, az nekem is tetszeni fog. Egy okos és határozott nő, akinek számít a szava.

De magamra maradtam. És egyedül sokszor nem ugrottam meg a lécet, szétestem.

Mert nem volt kitől tanácsot kérnem, nem volt mihez viszonyítanom. Képtelennek éreztem magam például megszervezni egy nyaralást a gyerekekkel. Persze elmegyünk valahová, de újat nem találtam ki, visszatérünk oda, ahová korábban mindig négyen mentünk.

Volt ugyan, ami eszembe jutott, és boldogan mondtam is nekik, hogy akkor majd megnézzük azt a várost, ami régóta érdekli őket, de odáig már nem jutottam el, hogy meg is szervezzem az utat.

Utálom, hogy sokszor tehetetlen vagyok. De nem szégyellem bevallani: nem tartok ott, hogy egyedül is menjen. És közben attól is félek, hogy olyan ember leszek, aki ha kitalál valamit, sosem jut el a megvalósításig. Azt nem tudnám megbocsátani magamnak, ha ez a kép alakulna ki a gyerekekben rólam.

Néha azt érzem, hogy legszívesebben hagynám magam szétfolyni, csak feküdnék és leszarnék mindent, mert ez esne jól. De nem tehetem, mert most tényleg nincs senki, aki összerázzon.

És azért sem, mert a szenvedélybetegség nem idegen a családomtól.

A munkában görcsössé váltam. Úgy éreztem, teljesítenem kell, ahogy korábban is, irányítani az embereket, ahogy addig is, kreatívnak lenni, mindig valami újjal előrukkolni, kézben tartani a dolgokat, ahogy mindenki megszokta. Egy kis csapattal dolgozom, mondhatni a főnökük vagyok, de sohasem volt túl hierarchikus a rendszer. Ez egy kreatív szakma, állandóan új ötletek kellenek, és a jó ötletek legtöbbször lazán születtek.

Máig nehéz eldöntenem, hogy kívülről hogyan festhettem a munkahelyemen. Mérhető sikerek voltak a nehéz időszakban is, minden ment, sikeresek voltak a dolgaink, de közben éreztem, hogy a mindez sokkal nehezebb... Máshol jár az agyam. Feszült vagyok. Dekoncentrált. Bizonytalanabb.

De mindennek volt egy másik következménye is.

A kollégáimmal addig, ha nem is voltunk barátok, tudtunk egymás dolgairól, megbeszéltünk mindenfélét magánéletről, párkapcsolatról, gyerekekről, de erre most nem maradt erőm. Minden energiám arra ment el, hogy magában a munkában ne legyen hiba. Viszont pont emiatt nem maradt erőm a dumálgatásra, a lazulásra, a hülyéskedésre. Elkezdtem kerülni a magánéleti témákat, mert nem akartam elmondani, hogy igazából mi van. Szégyelltem, kudarcként éltem meg, vesztesnek éreztem magam, fenn akartam tartani a látszatot.

És hogy mi jött ki ebből?

A munka szempontjából sikeres volt a szétmenés óta eltelt időszak. De elvesztettem az embereket, akikhez közel álltam, rájuk nem maradt energiám. Most még nem tudom, hogy sajnáljam-e. Majd kiderül.

A kapukód viszont intő jel volt. Ez lett a szétesettségem szimbóluma. Dühös lettem magamra, és a dühömből az következett, hogy újra beleégett az agyamba, azóta egyszer sem felejtettem el. És ha azt érzem, kezdek szétesni, elég csak erre a nyomorult kódra gondolnom, hogy képes legyek összeszedni magam.

Nyári Viktor

Olvasd el Válás férfiszemmel sorozatunk korábbi részeit is!

A sokk - a döntés bejelentéséről a gyerekeknek.

Az egyedüllét - a magányról, ami a bejelentés után következett.

A veszteségek - a válás során óhatatlanul elszenvedett károkról. 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Antlio