Belépek a terembe. Férfiak néznek rám sok száz fekete-fehér fotóról. Van köztük gyerek, fiatal, öreg, tinédzser, komor tekintetű, ráncos arcú, mosolygós. Valamennyien Srebrenicában vesztették életüket. 1995 júliusában a Szerb Köztársasági Hadsereg és a Skorpiók nevű szerb paramilitáris alakulat, Ratko Mladić vezetésével mintegy 8300 bosnyák férfit és fiút mészárolt le a kelet-boszniai városban. A képekről az ártatlanul meggyilkoltak néznek rám... és nem tudom, hogy a hangosan lüktető miért?! a falakból visszhangzik vagy az én lelkemből hallatszik. A 11/7/95 Galéria másik termében szép arcú, ötvenes nő látszik a tévé képernyőjén. A férjéről mesél, akit az ENSZ által biztonsági zónának minősített területről sorstársaival együtt buszokba zsúfolva a város mellé hurcoltak, majd ott hidegvérrel kivégeztek. Miért? Miért? Ő teszi fel a megválaszolhatatlan kérdést, és a szomorúságtól erőtlen hangjából én is érzem a csontig hatoló fájdalmat.

Szarajevóban vagyok, Srebrenicától alig 120 kilométerre. Több helyen is felirat emlékeztet a kegyetlen mészárlásra. A várost átszelő egyik úton embermagasságú, fekete-fehér SREBRENICA – 1995. július 11. feliratot festettek a betonfalra, máshol hatalmas Srebrenica – Soha ne felejtsd el! mondat hívja fel a figyelmet a közelmúlt tragédiájára. A belvárosban egy egész épületet beborító poszteren, fájdalomtól eltorzult arcú, fejkendős néni látható. Almin Zrno fotós képe ugyanúgy a tragédiára emlékeztet, mint a 11/7/95 Galéria. A kormányzati segítség nélkül, alapítványi támogatásból működtetett galéria egyike azon kevés kezdeményezéseknek, amelyek a srebrenicai mészárlás történetét szélesebb közönséghez szeretnék eljuttatni.

Nem is kell kérdezni, gyakran a helyiek hozzák szóba a háborút és az átélt borzalmakat. Volt, aki könnyek között beszélt arról, hogy tizenévesként a golyók elől menedéket keresve, kapualjtól-kapualjig futva tette meg az utat a pincében működtetett iskoláig, hogy be tudja fejezni a gimnázium utolsó éveit. Volt, akiből ömlött a szó, és némi nosztalgiával elevenítette fel a hetvenes-nyolcvanas évekbeli jólétet, az utazásokat, a nyugati, divatos ruhákat, majd a (számára) hirtelen feltörő nacionalizmust és gyűlöletet, a katonák megjelenését, az átrettegett menekülést, azt, ahogy az addig békességben élő szomszédok fegyvert fogtak egymás ellen – mindez a mai napig érthetetlen és felfoghatatlan számára.

Srebrenicáról ritkábban esik szó.

A fiatalabb generáció számára a közelmúlt történelmének megismerését nemcsak a történelemoktatás hiányossága gátolja, hanem az is, hogy gyakran a szülők, nagyszülők sem beszélnek a tragédiáról.

 

A boszniai iskolai történelemkönyvekben egész egyszerűen nem szerepel a II. világháború utáni legnagyobb európai tömegmészárlás. Szerbia és a Bosznia-Hercegovina területének 49 százalékát adó entitás, a Szerb Köztársaság a mai napig nem ismerte el, hogy Srebrenicában népirtás zajlott. Az ország törékeny politikai status quo-ja mellett a három etnikumot – a muzulmán bosnyákokat, a görög-keleti szerbeket és a katolikus horvátokat – arányosan reprezentáló közigazgatási szervek széthúzása miatt kérdéses, vajon hány generációnak kell felnőnie ahhoz, hogy az ország és szomszédai szembenézzenek a húsz évvel ezelőtti tragédiával?

Örökség? Jelenleg marad a némaság, a megválaszolatlan kérdések, és a ma is érzékelhető feszültségek bosnyákok, szerbek és horvátok között.

Főként vidéken feszülnek erős ellentétek, ahol ismerik egymást az emberek, és ahol elképzelhetetlen a megbocsátás a még be nem forrott sebek miatt. Az egykori Jugoszláviában gyakori vegyes házasságok száma mára jelentősen megfogyatkozott a volt tagköztársaságban.

A világ több mint nyolcvan országának küldöttsége vesz részt a Srebrenica melletti, Potočari megemlékezésen szombaton. Napokkal korábban sok ezren indultak el Srebrenica felé, hogy leróják kegyeletüket: pénteken motorosok százai bosnyák zászlókkal hajtották át Szarajevón, miközben több mint tízezren gyalog tették meg a 110 km-es utat az emlékezés színhelyére: azt az utat visszafelé, amelyen húsz éve bosnyákok ezrei menekültek a biztos halálból. Péntek este Szarajevó sétálóutcájában csak néhány idősebb férfi viselte a szíve felett a Srebrenica virágát: azt a tizenegy sziromból álló fehér-zöld kitűzőt, amely az áldozatoknak állít emléket.

A világ szeme e sokat szenvedett kis országra figyel szombaton. A miértek pedig ott maradnak a gondolatokban, a felszín alatt megbúvó feszültségben, a golyónyomokat őrző belváros épületei között, a temetők parcelláiban és a mai napig aláaknázott hegyekben. A galéria falán olvasható Edmund Burke, XVIII. századi ír származású angol író, filozófus gondolata:

„A gonosz diadalához annyi kell, hogy a jók tétlenek maradjanak.”

Sajnos szavai a mai napig időszerűek.

Trembácz Éva Zsuzsa

Látogasd meg Éva szerzői oldalát a facebookon: ITT!