A születésnapodra egy ilyen macerás izét kértél. Azért, hogy neked ne kelljen zsíros-vizes kézzel szakácskönyvet lapozgatni, meg a neten kotorászni, és összetevőket összevetni, le kell írnom a legkedvesebb vagy legcsaládiasabb recepteket. Hát... tessék! És ez csak a kezdet. De azért ez mégsem csak egy receptgyűjtemény. Vigyázat, én szóltam!

Bolti lekvár? Fujj! Csak a menzán, vagyis ott sem ettem olyat. A hatvanas években a polgári nevelés nem kifejezetten a luxust jelentette, de befőttet, lekvárt (a dzsem és a lekvár közti különbséget majd egy tudományos dolgozatban tárgyaljuk meg) sosem vettünk boltban, mégis tobzódtunk a változatosságban. Eperlekvár, baracklekvár, aztán a „vegyes” (meggy, málna, ribizli). (Nem, anyukám, teljes tévedés a ribizlit elbliccelni és kispórolni belőle, nem lesz ugyanolyan nélküle, törődjünk bele!) Ettünk még őszibaracklekvárt, szilvalekvárt, boldogabb években a sárgabarackból készült darabos és sima, de az már valóban barokkos túlzásnak számított. Nagyanyám nem viccelt, (ebben sem, mint ahogy semmiben sem) jöttek kérlelhetetlenül a befőttek: körte, meggy, őszibarack, szeder, és egyszer – noha nem tartozott az újítók közé – sárgadinnyével is próbálkozott, de azt emlékeim szerint elsöpörte a népharag. Külön napot áldozott a málnaszörpnek és saját napja volt a lecsónak is.

A befőzés a nyár kelléke volt, mint a bizonyítványosztás, a gumimatrac vagy a hőségtől rezgő levegőjű kispark, ahonnan elhúzott az összes gyerek nyaralni, bár különben sem barátkoztunk. A befőzést halálos komolyan vettük az első pillanattól az utolsóig. Hadművelet volt egyszemélyes hadvezetéssel és egyszemélyes hadsegédlettel, műveleti területtel és eszköztárral. A spájz falán jobbra fent lógott a befőző lábos egy kampós szögön, amit kizárólag befőzésre volt szabad használni, csakúgy, mint az évek során pirosra érlelődött hatalmas fakanalat. A lábosban ült a szita. Valahol fönt a polcon lapult még egy nagy csomag celofán és hozzá a befőttes gumi.

nagymama lekvárja

A nagy nap reggelén megérkezett nagyanyám. Ha a gyümölcs már korábban hazakerült az agárdi kertből, akkor csak a cukrot cipelte, ha nem, akkor kosarak lógtak a karján. Végignézett a műveleti területen, az előkészített eszközökön, majd intézkedéseket foganatosított. Először is bezárta az ablakot. Átöltözött a befőzőotthonkába. Bekötötte a fejét. Akkoriban láttam csak ezt a kendőkötési módot, takarításnál és más házimunkáknál alkalmazták a nénik. A háromszögbe hajtott kendő hosszú oldalát a tarkójánál kifeszítette, az egyenlő szárú háromszög csúcsát  a feje búbjára illesztette, és a két másik csúcsot az első fölött csomóra kötötte. Orra alatt megjelentek az első verejtékcseppek. Még nem volt tíz óra. Mindent eltakarított a kredencről, az asztalról, engem a konyha tájékáról is. Kisúrolta a hótiszta lábost. Orrára tolt szemüveggel gondterhelten átválogatta a gyümölcsöt. A hibás részeket késsel kikanyarította. Jött a mosás. Első víz, második, harmadik. Aztán nekifogott magozni. Ez a baracknál, szilvánál aránylag szapora volt, a meggynél kevésbé (kérlek, ne kérdezd meg, hogy kimagozta-e a málnát és az epret). Aztán forrázott és héjazott. Bekotorta a gyümölcsöt a nagy, piros lábasba, és rázúdította a cukrot (semmi modernizmus, semmi zselésítő, semmi unortodox fűszerezés, egy kiló gyümölcshöz fél kiló cukor), és letakarta konyharuhával.

Amíg a gyümölcs szottyosodott a cukor alatt, összerántott valami ebédet, a befőzés napján nem bűvészkedett süteménnyel, leves volt általában, meg valami tészta. A gyümölcs kieresztett levét lekanalazta, aztán föltette a lábost a gázra. Megkavarta, lefedte, amíg várta, hogy fölforrjon, elmosta a lekvárosüvegeket. Dühödten sikált az üvegmosóval, rendesen habzott az Ultra, aztán öblített, gyűltek a tiszta üvegek a vájdlingban. A gyümölcsös massza fölforrt, kisebb-nagyobb piros, bordó vagy éppen narancssárga gejzírlövedékeket köpött a plafon felé, a nagyanyám meg rendíthetetlenül kavart. Negyven fok volt a konyhában, a homlokáról dőlt a víz, és még hátravolt a passzírozás. Amikor értem kiáltott, sejtettem, hogy nem egy parti Ki nevet a végén!-re támadt kedve, nem is az ebéddel kínálgat. Aznapi teendőm mindössze abban állt, hogy le kellett mennem egy újabb csomag celofánért a Csanády utcai háztartási boltba.

A hadművelet visszaérkezésemkor érte el csúcspontját. A konyhaasztalon két tepsiben sorakoztak a lekváros üvegek. A rotyogó lekvár kavarásától kivörösödött nagyanyám a mosogató egyik tálcájába helyezte a vájdlingot, a tetejébe rakta a fakeretes lószőrszitát, majd a forró masszát a szita öblébe kanalazta és átcsuszmákolta az apró lyukacskákon. Mindezt addig ismételte, amíg a lábosból ki nem fogyott a lekvár első fázisa. A szitáról lekapargatta a fennmaradt rostokat. Az átpasszírozott második fázist visszatöltötte a lábosba (nyilván rettegett a forró kulimásztól, mert egy fiatalkori balesetben olvasztott libazsír ömlött az alkarjára, és könyéktől csuklóig valósággal ráégett a bőr), ahol újból felfőzte, és máris nekilátott üvegekbe porciózni. Előtte még felforralt egy kis vizet is, amit kábé kétujjnyi magasságba kitöltött a két tepsibe. Gőzölgött, csurgott, ragadt minden. A teli üvegekbe, a lekvár tetejére késhegynyi szalicilt szórt, aztán két réteg celofánnal lefedte és legumizta az üvegeket, majd egyenként újságpapírba burkolta őket, elhelyezte a konyhapulton, és betakargatta egy pléddel.

A késő délután már a kanapén találta az elcsigázott hadvezért, horkolva, a hasára ejtett Népszabadsággal. A tisztára sikált, gyümölcsillatú konyha pultján a pokróc alatt dunsztban pihegett a lekvár. A lábos, a szita és a kanál a két hét múlva bekövetkező újabb bevetésre várt. A konyhaasztalon a rovátkolt üvegtálban szecessziós bordó vagy valószínűtlenül Kodacolor-narancssárga színben várta a hazatérőket a kóstoló. Nagyanyám távozáskor azért a miheztartás végett felemelt ujjal zordan megjegyezte: karácsony előtt felbontani tilos! Ezt sose értettem. Minőségi előírás volt vagy gazdasági: tessék előbb szépen megenni a betonra száradt tavalyit, és csak azután sort keríteni az újra! Már sose fogom megtudni.

nagymama lekvárja

A befőzés a sütéssel együtt egyszemélyes privilégiuma volt, a halála előtti utolsó évekig őrizte féltékenyen, nemcsak engem, anyámat se engedte a tudás közelébe, az utódnevelés fel sem merült. Szerintem a temetés után kaptunk profán módon észbe: na, jó, de mi lesz a lekvárral? Anyám egy darabig azzal ütötte el a dolgot, hogy a befőzés egyértelműen nagymamai hatáskör, de rajtavesztett: fél év múlva megszületett az első unokája. Nem volt több kibúvó, csinálta és azóta is csinálja becsülettel, de előbb a műfaji gazdagság olvadt le az eper-sárgabarack-vegyes családi minimumára, később pedig jöttek a könnyebb ellenállás irányába haladó emberiség (érthető) gyengeségei: celofán helyett csavaros üveg, a vegyesből kispórolt ribizli, és hát a szita helyett turmixgép.

Pár éve pedig, bár nagymamai hatásköröm egyelőre nincs, felhorgadt bennem a mindent jobban tudás. Kérdések formájában. Vajon miért nem volt nálunk annak idején málnalekvár? És minek a barackot lehéjazni? És különben is, minek akkora feneket keríteni az egésznek?

A kérdéseket tettvágy, majd tett követte. Az első évben még csak pár kiló eper (sajnos csumázni muszáj, azt nem lehet megúszni), aztán a siker meghozta az önbizalmat, és vele törvényszerűen az elbizakodottságot is. Csak úgy egy munka utáni délutánon elő a nagylábossal, szűrőtálban gyümölcsöt megmosni, bele a lábosba, hozzá a cukor (kilónként húsz dekánál sose több!), felfőzni, megkavarni, bele a dzsemfix, még három perc főzés, és máris mehet az üvegekbe (naná, hogy csavarosba). A tartósítást a szintén újmódi fejre állítás szolgálta. Aztán úgy ahogy van, az üvegeket a nagy, fonott tálcára rakni, rá a pokróc (ennyi azért maradt a régi időkből) és be az ágy alá. Végül jöhetett a felvetett fej és a lesajnálás: mi a francot kellett ezen egy álló napig vergődni, amikor a vásárlástól a dunsztig megvan másfél óra alatt? Két hét múlva már kezdődött a hőbörgés: na, mi az, hogy karácsonyig nem? Nemár! Milyen hülyeség ez? (Tényleg hülyeség.)

Tavaly már eljutottunk az épülés szakaszába: volt eper, málna és baracklekvár is. Egy februári reggelen merült fel a kérdés: milyen lekvárt bontsunk? Mit akartok a kalácsra kenni? Málnát, hangzott akkor, és később is kivétel nélkül mindig. Gyanút fogtam. Vajon miért? Faggatózni kezdtem: valami baja van az epernek? Nem ízlik? Kipróbáljunk egy másik receptet? Túl savanyú? Túl zselés? Hát a barack? Most mit kell azon fönnakadni, hogy kicsit bebarnult a cukortól?

Értékelhető válasz nem érkezett, csak valami makogás, hogy hát az íze ugye, vagy talán a színe… de megnyugtattak: minden nagyon finom. Csak épp nem ették. A lelkembe kétely fészkelte magát, sőt kétségbeesés. Talán a lábas? A cukor? A kendő? A celofán?

Megvan: azt hiszem, jövőre veszek egy szitát.

Merényi Ágnes