(Figyelem, nőimádó írás következik, úgyhogy, férfiak: futás!)

Nem ismerem Jakab Julit. Talán egyszer összesziáztunk, de ennyi. A nevét sem mertem volna leírni, ha ő nem írta volna le – bocsánat, mondta volna ki egy interjúban – az enyémet. De kimondta. És ezzel akaratlanul elérte azt, hogy megírjam nektek, ami már régóta érlelődik bennem: hogy

mi nők, azért mégiscsak nagyszerűek vagyunk.

Nézzétek csak meg! Itt van ez a lány, a Saul fia női főszereplője, ez a lány, aki az arcával, a tekintetével belefáj ebbe a filmbe, ez a lány, aki szép, okos, tehetséges, ez a lány, aki, amikor saját magáról kellene beszélnie, megemlít engem név szerint. Engem, akihez csupán annyi köze van, hogy egyszer egyetlen szó erejéig kölcsönadtam neki a nyomorult, szenvtelen hangomat. Félreértés ne essék, nem mond rólam semmit csak annyit, hogy „a standupos csaj”, de mégis megemlít. Hát micsoda figyelmesség ez!? Nyilván nem szándékos, inkább zsigeri, az a fajta, ami csak olyan nőkben csörgedez, mint amilyen Jakab Juli.

Jakab Juli. Igen. (fotó: Valami Hektor)

Akiben nincs semmi önzés, semmi számítás, akiben nincs féltékenység és törtetés. Aki rajtam kívül megemlíti – mit megemlíti, az egekig magasztalja – barátnőjét és nem mellesleg a film elképesztően éles szemű és tehetséges casting direktorát Zabezsinszkij Évát is. Őt egyébként pont ismerem, sőt barátomnak tartom, és mivel a barátaimat egy kezemen meg tudnám számolni, akkor is, ha három ujjamat elvesztettem volna gyerekhintáztatás közben, elhihetitek, hogy Éva minden magasztalást megérdemel.

Még nem tudjátok, mit akarok ezzel. Hogy miért fényezem itt ezt a Julit meg a kimondhatatlan vezetéknevű Évát. Azt hiszem, egyrészt igyekszem felzárkózni hozzájuk, de persze hiába, mert bennem önzés is van meg féltékenység is, meg más gyarlóságok is. Másrészt azért, mert már régóta szembe akarok szállni azokkal a nőkkel, akik állandóan ostorozzák magukat, vagyis nemcsak magukat, hanem minket, az egész női nemet, és olyanokat állítanak, hogy velünk, nőkkel szinte lehetetlen együtt dolgozni, meg hogy nők között nem lehet barátság, és mi nők számítók, hisztisek, féltékenyek stb. vagyunk.

Trend lett a női önostorozás, én pedig elszántam magam, hogy kicsavarom ezt az ostort az elhamarkodott ütésekre hajlamos kezekből.

Dolgoztam együtt nőkkel női magazinok szerkesztőségében. És a Dumaszínház tagjaként férfiak uralta közegben is volt szerencsém eltölteni némi időt. Nem mondanám, hogy utóbbi esetben csoda volt az élet, míg az előbbiben pokoljárás. Félreértés ne essék! Szeretem, tisztelem, szórakoztatónak találom a férfiakat. Nem. Bocsánat. Vannak férfiak, akiket szeretek, tisztelek és szórakoztatónak találok. És vannak rosszindulatú, szarkeverő, felszínes, kicsinyes, ostoba nők. De nem minden nő ilyen. Sőt! A legtöbb nem ilyen. És hogy az ostobák hangosabbak? Persze. Mint mindig. Mert az okos, érzékeny emberek nem hirdetik magukat. De tényleg hangerő alapján akarjuk megsaccolni a létszámot?

Gyűlölöm az általánosítást, mert ilyenkor bokrostul ütjük a nyulat, és még jobban gyűlölöm az olyan általánosítást, amely – néhány nyomorult nyúl miatt – felér egy egész erdőirtással. Kikérem a nőket elmarasztaló ostoba vádakat, Juli, Éva és még sok millió nő nevében. Kikérem!

És ragaszkodom ahhoz, hogy rángassuk ki a bokorból a nyulat, mielőtt fejbe suhintanánk, mert a legtöbb nő igenis semmivel sem alávalóbb, mint a legtöbb férfi! Sokan közülünk pedig már-már felérnek a csodával.

Kormos Anett

Illusztráció: Maria Greene: „Sisterhood 1"

Jakab Juli portré: Valami Hektor (facebook oldala ITT)