„Az orvosnak kényelmes a szülés, mert nem neki fáj. Hát... hadd fájjon!" – interjú dr. Krasznai Péterrel

-

WMN/Kárpáti Judit: Ön orvos szülők gyermeke, így semmi különös nincs abban, hogy szintén orvos lett. De miért választja valaki épp a nőgyógyászatot?

Dr. Krasznai Péter: Apám belgyógyász volt, anyám gyerekgyógyász, engem a manuális, operatív szakmák érdekeltek, ezek közül pedig a sebészet állt a legközelebb hozzám. Mikor 1966-ban végeztem az egyetemen, az Orvostovábbképző Intézet sebészetén kezdtem dolgozni, és sebészeti szakvizsgát is szereztem. Azonban már az egyetemi évek alatt is érdekelt a szülészet, így amikor alkalom nyílt erre, a szülészetet választottam. Habár az Újpesti Kórház korántsem volt olyan neves, mégis, amikor megüresedett egy hely, teljesen tapasztalatlanul és meggondolatlanul otthagytam az Orvostovábbképző Intézet sebészeti állását, és elmentem szülésznek. Később azonban nagy hasznát vettem a sebészeten szerzett tapasztalataimnak.

WMN: Ez azt jelenti, hogy szülész-nőgyógyászként kezdett dolgozni? Vagy csak a szülészetre specializálódott?

Dr. K. P.: Ez Magyarországon egy területnek számít, de Angliában például külön van. Itthon egyetlen szakvizsga a szülészet-nőgyógyászat, ami tulajdonképpen egy teljesen korszerűtlen dolog. Angliában, ahol nagyon magas szintű az orvosi ellátás, teljesen szétválasztották ezeket a területeket, és habár elvileg meg lehet szerezni mind a két szakvizsgát, de az orvosok vagy szülészettel foglalkoznak, vagy nőgyógyászattal. Ez utóbbinak pedig már van egy külön onkológiai része, ami teljesen levált a nőgyógyászatról, egy általános nőgyógyász nem foglalkozik onkológiával. Ez igen hasznos, ugyanis, ha az ember egy szűkebb területbe „dolgozza be” magát nagyon, akkor azt biztos jobban is fogja csinálni. Általánosan a szülészetről egyébként is elmondható, hogy olyan, mint a sakk: egy életen keresztül tanulható. Ötven éve végeztem, és még ma is találkozom olyan esetekkel, amelyeken elcsodálkozom.

K. J.: Az ön egyik szakterülete a szülési fájdalomcsillapítás, miért kezdte ennyire érdekelni ez a terület?

Dr. K. P.: A sebészeti osztályon dolgozva megszoktam, hogy a legkisebb beavatkozáshoz is valamilyen fájdalomcsillapítást alkalmazunk.

Amikor átkerültem fiatal orvosként, huszonnyolc évesen a szülészetre, láttam, hogy őrjöngnek a nők a fájdalomtól a szülőszobán. Amikor egy alorvostól megkérdeztem, nem lehetne-e valahogy a fájdalmat csillapítani, azt válaszolta: „Dehogy kell, ne törődj vele, majd megszokod!”

Egy foghúzásnál is fájdalomcsillapításra törekszünk, miközben nyilvánvaló, hogy ugyanúgy ki lehet húzni egy fogat fájdalomcsillapítás nélkül is. Egyszerűen nem tudtam belenyugodni ebbe. Nem sikerült megszokni, és elkezdtem olvasgatni a témában. Kiderült, hogy a szülési fájdalomcsillapítás a legősibb törekvése az emberiségnek, nagyon sokat lehet tanulni az ősi kultúrákból. Rájöttek arra, hogy a megfelelő növény rágása, főzetének belégzése vagy fogyasztása fájdalomcsillapító hatással bír, és arra is, mennyivel jobb, ha a nő nem fekszik, hanem ül vagy járkál vajúdás közben. A természetnél okosabb megoldásokat nem tudunk kitalálni.

WMN: Akkor a szülés nem is „kellene", hogy fájjon – ahogy azt hallottuk, halljuk?

Dr. K. P.: A fájdalomnak is megvan a szerepe a szülésnél. A szülési fájdalomcsillapítás nem azt jelenti, hogy fájdalom nélküli lesz a szülés. Persze akad olyan, akinek erre van igénye. Amerikában ezt is ki tudják elégíteni, ott léteznek olyan intézetek, ahol garantálják a fájdalom nélküli szülést. Olyan fájdalomcsillapítást alkalmaznak, hogy a nő közben zenét hallgat vagy újságot olvas – ilyen módon spontán nem lehet szülni – a szülés utolsó fázisában pedig fogóval kihúzzák a gyereket.

K. J.: Nekem az a tapasztalatom, hogy sok előítélet él azokkal szemben, akik például az epidurális fájdalomcsillapítást választják. Bevallom, eszembe sem jutott, hogy ilyet kérjek. Úgy véltem, nem baj, hogy fáj, sőt, annál nagyobb hősnek éreztem magam, mikor megszültem végül a fiamat mindenféle fájdalomcsillapítás nélkül.

Dr. K. P.: A hosszú évek alatt kibontakozott tapasztalataim alapján a szülő nők három nagy csoportra oszthatók. Az elsőben vannak azok, akik rendkívül könnyen szülnek, nem jönnek be korán a szülészetre, amikor jönnek, már jó előrehaladott állapotban van a folyamat, és pár óra alatt megszülnek. Itt tökéletesen felesleges bármilyen fájdalomcsillapítás. Ez nagyjából a szülések tíz százalékánál zajlik így. A másodikba tartoznak azok, – ez is olyan tíz százalék – akik rendkívül nehezen szülnek, tizenhat órás vajúdással, őrületes fájdalommal. Nekik feltétlenül szükséges fájdalomcsillapítást adni, mert ebből semmiféle hátrány nem származik, sőt meggyorsítja a szülést. A nők nyolcvan százaléka teszi ki a harmadik csoportot, ez a leggyakoribb. Az ő esetükben el lehet dönteni azt, hogy kell-e fájdalomcsillapítás, sőt:

maga a nő kell, hogy eldöntse, és nem jóval a szülés előtt, hanem akkor, amikor már benne van a szülésben.

K. J.: Ön azt állítja, hogy a fájdalomcsillapítás felgyorsítja a szülést, miközben általában épp az ellenkezőjével szoktak érvelni.

Dr. K. P.: Úgy gondolom, azért mondják ezt, mert nem értenek hozzá. Maga a fájdalom egy reflexkört indít el, olyan hormonális változásokat, amelyek lassítják a szülést. Egy tizenhat órás szülés az égvilágon senkinek, a gyereknek, az anyának sem jó. Fel szokott merülni, hogy ha nincs olyan nagy fájdalom, akkor nem lesz olyan szoros kapocs, nem alakul ki olyan mély szeretet a gyerek és az anya között. Nos, a húgom nyolc gyereket szült, ebből ötöt epidurálban, és remek kapcsolata van a jól sikerült gyerekeivel.

K. J.: Olvastam egy cikket, amely egy kutatásra hivatkozik, miszerint azok a gyerekek, akiknek az édesanyja epidurális érzéstelenítéssel szült, nehezebben szopnak.

Dr. K. P.: Ezt teljes egészében meg tudom cáfolni. Mindazok érdeke ilyeneket terjeszteni, akik valamilyen okból ellenzik a szülési fájdalomcsillapítást. Ennek a leggyakoribb oka, hogy az illető nem hajlandó ezt megtanulni. Persze egy szülés enélkül is megy, kényelmetlen dolog, hogy ehhez tanulni kell, esetleg fiatalabb orvosoktól is, és ez sok időt vesz igénybe. Ezek az orvosok elmondják, hogy: „a te anyád is így szült, az öreganyád is így szült, te is ki fogod bírni". Magyarországon éppen ennek a beteg, paraszolvenciára épített rendszernek a következtében nem használják széles körben a szülési fájdalomcsillapítást.

K. J.: Milyen összefüggés van a fájdalomcsillapítás és a hálapénz között?

Dr. K. P.: Ha ma ténylegesen, és magas szinten akarjuk csinálni a szülési fájdalomcsillapítást, akkor ehhez aneszteziológusra is szükség van, azaz még egy embernek meg kell jelennie a szülésnél. Ahhoz, hogy ez létrejöhessen, anyagi háttér kell, és megfelelő felkészültség.

A szülés az orvosnak rendkívül kényelmes; hiszen nem neki fáj, hanem a szülő nőnek, hát... hadd fájjon! Ha még egy embert oda kell hívni, akkor lehet, hogy ő kevesebb pénzt fog kapni.

A helyzet pedig az, hogy ugyanoda el lehet menni gyalog, Trabanttal és Mercedesszel is.

K. J.: Ezek szerint én Mercedes helyett mezítláb gyalogoltam...

Dr. K. P.: Nézze, ha cinikus akarok lenni, végül ugyanoda érkezett! Ugyanakkor azt is meg szeretném említeni, hogy a fájdalomcsillapítással támogatott szüléseknél sokkal kevesebb olyan szövődmény van, ami a gyerekkel kapcsolatos, mert sokkal jobban odafigyelnek rá. Egy tíz-tizenöt órás vajúdásnál nem tudjuk végig figyelni a gyereket, nem tudjuk, mikor van az a pillanat, amikor egy átmeneti vagy tartós oxigénhiányos állapot következik be. Mondok egy példát: ha valakinek van hetvennyolc éves korában egy agydaganata, akkor megjelenik öt orvos, és megpróbálják megmenteni az illetőt, pedig maximum tíz éve van hátra. Egy szülő nő esetében pedig van egy gyerek, esetleg kettő, meg a mama, összességében százötven-kétszáz évük van még hátra.

K. J.: Eddig a hüvelyi szülésről beszéltünk, hiszen a császármetszésnél természetesen minden nő kap fájdalomcsillapítást. Mi a véleménye arról, hogy ennyire magas a császármetszések száma, és ez a szám egyre nő?

Dr. K. P.: Amikor fiatal orvos voltam, körülbelül három százaléknyi császármetszés volt, most ennek pont a tízszerese, aminek több oka is van. Az ember az evolúció során odáig növesztette a fejét (ahhoz, hogy az agya a megfelelő méretet elérje), ameddig az átlag női medence mérete megengedte.

Elmondható, hogy nincs még egy olyan emlősállat, ahol ennyire passzentos lenne egymással a medence és a koponya mérete, mint az embernél, ez az oka annak, hogy az ember ilyen nehezen szül.

A medencének van egy csontos bemeneti része, és azon a bemeneti részen a koponyának át kell jönni. Ha az átjön, a többi rész általában már megszületik. A gyereknek a feje tele van kutacsokkal, aminek óriási szerepe van, mert a kutacsok mentén el tudnak csúszni a csontok, és átfér a fej. Ha egy csőbe beletennék egy almát, ami pont akkora, hogy a csövön nem férne keresztül, de kettévágjuk az almát, és elcsúsztatjuk a két felét, akkor átfér. Ugyanez történik a szülésnél. Gyakorlatilag tehát az ember magzatának a feje addig növekszik, amíg a nő élve meg tudja szülni. Mert ha egy bizonyos méretet túllép, akkor a magzat nem születik meg. Egészen a közelmúltig – nagyjából száz évvel ezelőttig – azok a magzatok, amelyek nagyfejűek voltak, meghaltak. A császármetszés ugyanis, mint a szülésre alkalmazott alternatív megoldás, csupán az elmúlt száz évben létezik, habár a legtöbben úgy gondolják, hogy a római kor óta. A latinul sectio caeseare ugyan Cézár nevéből származik, de akkor csak a halott nőből vágták ki a gyereket. Amikor a császármetszést elkezdték alkalmazni, elindult egy folyamat, aminek az eredménye, hogy gyakorlatilag mi világra segítjük azokat a gyerekeket, akik nem tudtak volna megszületni a nagy fejük miatt.

K. J.: Akkor tehát a nagyfejű gyerekek utódai szintén a nagy fejet fogják örökölni, ezért ők is csak császármetszéssel születhetnek majd meg?

Dr. K. P.: Pontosan. Ma bármilyen nagyságú fejjel meg tud születni egy gyerek, ami hüvelyen keresztül nem menne. Annak, hogy a császármetszés egyre gyakoribb, egyéb okai is vannak, és tulajdonképpen a legfontosabb ezek közül mégis az, hogy az orvosok jogi védelme hiányzik. Így a legkisebb szövődmény esetén is az első kérdés, hogy miért nem alkalmaztunk császármetszést. Az orvosok pedig ebből kiindulva inkább meg szeretnék előzni a jogi problémákat, így ezt a megoldást választják. A növekvő tendenciához hozzájárul az is, hogy sokan eleve úgy gondolják: ők nem akarnak hüvelyi úton szülni. Szintén probléma, ami a császármetszések számát növeli, hogy a szülő nők többsége harminc éven felüli, miközben nem véletlen, hogy az olimpiát huszonévesek nyerik, és nem a negyvenesek. Az ember ekkor képes a csúcsteljesítményre.

K. J.: A császármetszéssel, illetve a harminc feletti nők ezt hallva lehet, hogy felháborodnak. Ugyanakkor épp az imént mondta nekem: a magam negyvenkét évével még bátran szüljek, csak figyeljek az alapos szűrésre. Egyébként épp ön volt az, aki a császármetszés egyik úttörő módszerét Magyarországra hozta.

Dr. K. P.: A jeruzsálemi Misgav-Ladach Kórház szülész-nőgyógyász igazgató főorvosa, Stark professzor dolgozta ki a módszert, tőle tanultam én is, és a kórházba is meghívtam őt, így sajátították el az osztályomon az orvosok az eljárást. Aminek a lényege, hogy egy sor felesleges vágást, mozdulatot kihagynak a klasszikus császármetszéshez képest. Korábban egy-másfél óra volt egy ilyen beavatkozás, ma húsz-huszonöt perc. Az újításnak óriási jelentősége van, mert egyáltalán nem mindegy, mennyi ideig tart egy műtét, nem mindegy, hogy egyből a műtét után fel tud-e kelni, és el tudja-e látni a gyerekét egy anya.

K. J.: Mit gondol, mennyiben tud az ön szemlélete teret nyerni itthon?

Dr. K. P.: Nagyon sok konfliktusom volt ebből adódóan az évtizedek alatt, de mindig arra törekedtem abban a tizennyolc évben, amíg itt az osztályt vezettem, hogy olyan emberekkel dolgozzam együtt, akik hasonlóan gondolkodtak. Nemrégiben jelent meg az egyik hazai szakmai orgánumban* egy olyan cikk egy ma is vezető állásban dolgozó szülész-nőgyógyász tollából, amely idős, férfi professzorokra hivatkozva kifejtette, hogy a szülési fájdalomcsillapítás teljesen felesleges. Ma ez a nyugati országokban a mindennapi gyakorlat eszköze, Ausztriában gyakorlatilag a legkisebb szülőotthonban is professzionális és magas szintű fájdalomcsillapítás folyik. Ezért talán reménykedhetünk abban, hogy mi csak le vagyunk maradva, és a következő évek vagy évtizedek során valahogy mégis felzárkózunk ehhez a gyakorlathoz, és a szülési fájdalomcsillapítás nálunk is létjogosultságot nyer majd.

Kárpáti Judit

*Magyar Nőorvosok Lapja

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Unsplash/ Christian Bowen