Nemrég egy baráti társaságban ért az élmény. Nem voltam szerelmes a srácba anno, komoly dolgok nem is történtek köztünk – persze mi számít komolynak –, mégis meghatározó élmény maradt. Főleg, mert ő annyira, de annyira akarta… éveken keresztül, ha bárhol találkoztunk, ugyanazzal a nehezen leplezett, szép mohósággal nézett rám, én pedig szégyenkeztem, mert igaza volt, úgy összeillettünk volna, valamiért mégsem tudtam beleengedni magam. Most ott voltunk ebben a társaságban, körülöttünk rengeteg ismerős, és megint jött a tekintet, a szép mohóság, szerintem észre se vette, de én szomjasan ittam minden pillanatot. Beszélgettünk, félszavakkal, ahogy régen, és amikor elment italért, mi pedig egy percre egyedül maradtunk a barátnőmmel, ő a fülembe súgta: „te jó ég, még mindig hogy néz rád”…

Az ilyen pillanatokba belekövesül az idő. Elég egy tekintet, és minden ott van újra: a végeláthatatlan beszélgetések, az olcsó fröccsök, a lágy, óvatos érintések, az ismerős illatok, a veszekedések, a szobormerev arca, ahányszor csak megsebeztem, mert sokszor megtörtént, a saját fájdalmam, hogy olyan jó lehetett volna, de nem és nem és nem tudtam szeretni. Visszatért az italokkal, megint beszélgetni kezdtünk, azaz ő beszélt hozzám, csak hozzám, másra nem is volt szeme, a szavaiban többes számot használt, részben, mert ez volt a valóság, de kicsit talán azért is, hogy nekem fájjon. Fájt is. Milyen hülye az ember: ha valaki odakínálja magát neki, hiába tudja, nem kéri, amit ajánlanak, valószínűleg sosem kérné, mégis bántja, ha végül más kapja meg. Mosolyogtam, ráemeltem a poharam, rá és a gyönyörű életére. A „gyönyörű élet”-nél megint az arcomra tapadt a szeme, és olyan tisztán értettem, mintha hangosan kimondta volna, most arra gondol, miért nem voltál kicsit türelmesebb, belátóbb, kevésbé önző, te hülye, nem téged sajnállak, hanem magunkat, amik lehettünk volna, amiknek lennünk kellett volna, mert bennem ez törvény volt, benned meg csak lehetőség, annak is illanó. Nem a szemem, a szemöldököm válaszolt, ahogy enyhén felhúzódott, értett belőle, megköszönte a jókívánságaimat. Nem volt mit mondani, mégis tovább beszéltünk régi ismerősökről, ezeréves anekdotákat idéztünk föl, amik már régen se voltak viccesek, most mégis jó ürügyül szolgáltak, hogy ott lebzseljünk egymás mellett, járjon még egy kicsit az időgép, maradjunk még egy kicsit ott, ahol még azt hittük, mindig van újabb és újabb esély. Nemsokára hazaindultam, a többiek marasztaltak, ő nem, csak a búcsúzásnál ölelt meg hosszan, de ez már nem éhes ölelés volt, inkább határozott. Ezzel a mozdulattal visszakerültünk mindketten a helyünkre a világban.

Egy percig sem éreztem, hogy – mint a dalban – rólunk akarnék beszélni, tisztázni bármit is, hiszen olyan mindegy már. Ellenséges szemmel sem néztem „a változást, mi rajta látható”: én is változtam, most két új ember találkozott, ha valami varázs vissza is röpített minket pár órára az időben. Nem vágytam új esélyre, nem bántam meg, nem csinálnám másként, ha ma találkoznánk – egyszerűen csak jó volt látni őt. Jó, ha a pillantások úgy tapadnak össze, hogy annak jelentése van, jó, ha két ember még évek múltán is megtart valamit, amihez egyáltalán nem kellenek szavak. Jók a régi szerelmek sűrű csöndjei.

Kalapos Éva Veronika