-

Hónapokig kínozott a legnagyobb és a legmélyebb fájdalom. Az erős fájdalomcsillapítókra bagózott az érzés, a morfiumot pedig nem engedtem. Inkább bírtam, tűrtem, túléltem, forró kamillafürdőben ültem órákat. Megtanultam vele együtt élni. Fogalmunk nem volt róla, hogy mikor lesz vége, ez volt benne a legrosszabb.

Azt mondják, a szülés emberfeletti fájdalom. Elhiszem. De ott legalább tudod, hogy valamikor véget ér. Nekünk erre az egészre nem volt rálátásunk. Behatásunk pedig végképp nem.

Ráadásul anyámék és az orvosok tudták, amit én (akkor még) nem: minden orvosi számításba vett eshetőség szerint is csupán egy hónapom lehetett volna hátra. Nekem nem mondták meg, mert az azonnal kivégzett volna. A családom kapaszkodott egy utolsó szalmaszálba, valami földöntúli csodába, hogy hátha mégis sikerül, hátha mégis megcsinálom, vagyis megtörténik a csoda, amely jó, ha százezerből eggyel esik meg. Velem megesett. De nem csoda volt. Kőkemény meló, több összetevős. Kellett hozzá az anyám, a hitem, az orvosaim, hogy azonnal reagált a testem a kezelésekre, hogy szembenéztem magammal, és elfogadtam. Igen, a halált is.

Sokan ismeritek a történetemet. Hiába nem tudtam arról, hogy orvosilag nincsenek esélyeim, tökéletesen éreztem, mennyire messzire szaladt ez a sztori, és le kellett ülnöm önmagammal, hogy megértessem az elmémmel, ebbe én bele fogok halni. Egyetlen dolgot tudtam biztosan. Méltósággal szeretném. Olyan méltósággal, ami kijár nekem is, mint mindenki másnak. Mert az élethez való joghoz hozzátartozik a halálhoz való jog is.

Nálunk ez itthon nem megengedett, a törvény megtiltja az eutanáziát, ugyanúgy, mint sok másik országban.

Rühelltem volna úgy meghalni, mint egy nyüszítő kutya, megfosztva mindentől. Rühelltem volna a kiszolgáltatottságomban addig elmenni, amíg magamat se lett volna erőm átsegíteni a másvilágra.

Rühelltem volna anyámat vagy valaki mást megkérni erre. Rühelltem volna úgy tenni, hogy bírom. Rühelltem volna egy kibaszott elfekvőben megdögleni (mert ott csak megdögleni lehet). Nincs annál kegyetlenebb hely. Mármint az elfekvőnél.

A törvényeket nem úgy hozzák, hogy az az embernek jó legyen. A törvények meg már csak ilyenek.

Hogy mit tettem volna, ha nem történik csoda? Elhúztam volna Hawaiira vagy egy másik durván jó szigetre, ahol még sohasem jártam, és nincsenek sokan. Szétszívtam volna az agyam, és boldogan haltam volna meg... valami elképesztően nagy flash–hullámot meglovagolva... a marihuána-szagú naplementében. Azon a vékony határmezsgyén, ahol már nem érez az ember fájdalmat, mert elnyomják a testében kavargó anyagok, de még éber, és tudja, hogy ennél méltóságteljesebben csak akkor lehetne elmenni, ha ez a kurva rák nem zabálná fel a testét, és egészségesen lehelhetné ki a lelkét a párnái között.

Kinek mi jut majd, ugye...

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/mehmetcan