-

Az ismerőseiktől összekalapozott adományokból szereztek egy ütött-kopott hajót, és vitorlát bontottak. A kis lélekvesztő még Phyllis Cormack néven hajózott ki, de az akció végén már Greenpeace-re átkeresztelve tért vissza. Igaz, sikertelenül, az amerikai hatóságok ugyanis még azelőtt visszafordították őket, hogy elérték volna a robbantás helyszínét. A Greenpeace-legenda azonban addigra megállíthatatlanul elindult. Hőseink legvadabb reményeit túlszárnyalva, a világ legtávolabbi pontjaira is eljutott akciójuk híre, és a kikötőbe visszaérve már kisebb tömeg ünnepelte őket. Így kezdődött a Greenpeace története: egy dicső és sikertelen akcióval. A recept azonban bevált. Békés és erőszakmentes akciók, társadalmi nyomásgyakorlás, politikai lobbi, kreatív kommunikáció, na meg a legfontosabb: a kormányoktól és cégektől való teljes anyagi függetlenség. Ezen alapelvek mentén, valamint ezer és ezer sikeres akció nyomán nőtt a szervezet világméretűvé, amelyet ma mintegy 2,8 millió magánember tart fenn az adományaival, és közel 40 ezer önkéntes és aktivista segíti a munkáját.

Nehéz elképzelni, hogy nézne ki ma a világ a Greenpeace nélkül. Könnyen lehet például, hogy továbbra is zavartalanul lehetne bébifókákat gyilkolászni. Az éveken keresztül tartó politikai lobbinak és az ezeket támogató figyelemfelkeltő tengeri akcióknak köszönhető ugyanis, hogy 1982-ben betiltották a fókabébibőr európai importját, a kereslet felől megcsáklyázva a fókavadászok virágzó üzletét.

Valószínűleg máig is az óceánokban landolna az atomerőművek végzetesen szennyező hulladéka. Ma már nehéz elhinni, de egészen a nyolcvanas évekig tényleg ez volt a módi, mígnem – a Greenpeace munkájának is köszönhetően – 1983-ban végre egyezmény született róla, hogy ezt talán mégse kellene csinálni. A „szakértőknek” azóta sem sikerült megnyugtató megoldást találniuk arra, hogyan hatástalanítsák a több százezer évig sugárzó kiégett fűtőelemeket, de ma már legalább nem kell attól tartanunk, hogy strandolás közben a fejünkre ejtenek egyet.

És lehet, hogy mára nagyjából felszántották volna a Déli-sarkvidéket ásványi kincsekért, ha 1991-ben nem hozzuk tető alá, hogy természetvédelmi területté nyilvánítsák.

De talán Magyarország is máshogy festene, ha a 2000-es ciánkatasztrófa sokkja nem hívja életre a magyar Greenpeace-t. Mára talán megépült volna a NATO-lokátor a Zengőn, GMO-növények közt sétálgatnánk a mezőkön, és a mostaninál is katasztrofálisabb állapotban lenne az előző rendszertől megörökölt ipari- és mezőgazdasági létesítmények toxikus hagyatéka.

Itthon nincsenek hatalmas hajóink, és jegesmedve-vadászokat sem kergetünk a hómezőn, de a magyar munkatársak szakértelemben és bátorságban bármikor felveszik a versenyt a legendás kanadai alapítókkal.

Itt van például Rodics Katalin kutató-biológus, a hazai természet- és környezetvédelem egyik karizmatikus munkatársa. Kati – miközben a genetikai tudományok doktora és mára többszörös nagymama – bármikor odaáll bármilyen traktor elé, ha meg kell védeni a magyar ökolológiai gazdálkodást. Ha nincs Kati, a kishantosi biogazdaságot úgy szántották volna be, hogy hírt is alig hallanánk róla. A földrabló gépezetet sajnos így sem tudta megállítani, de legalább sikerült megmenteni Kishantos becsületét, és a föld egy picike darabját, ahol a helyiek továbbra is végezhetik az egész magyar mezőgazdaság számára létfontosságú kutatási és oktatási munkájukat.

Közöttük van a tizenöt éve az atomenergia szakértőjének számító Perger András, aki ha kéne, egyedül is harcba szállna Paks 2 megépítése, és az ezzel járó Oroszországtól való teljes energiafüggés ellen. De szerencsére nincs egyedül, sőt: a magyarok többsége mögötte áll. Ezért ha kell, Brüsszelben tárgyal, ha kell, 2500 darab napelemes lámpát cipel a Hősök terére, hogy ott több tucat aktivistával hatalmas atomjelet rakjanak ki Paks 2 ellen tiltakozva. Közben pedig olyan alapos tanulmányokat képes tető alá hozni az atomenergiáról, hogy Aszódi Attila kormánybiztosnak is többször el kell olvasnia, ha értelmezni akarja.

Aztán itt van velünk Bob, akit így ismer az egész magyar zöldmozgalom (polgári neve egyébként Tömöri Balázs, de nem tudom, hallgat-e még rá). A szakállas-fejpántos környezetvédelmi aktivista az elsők között érkezett Kolontárra, hogy ott napokon át, pihenés nélkül segítse a mentőcsapatok munkáját, és tudósítson az ipari katasztrófa okozta borzalmakról. Újabban a méhgyilkos növényvédőszerek, na meg az egyik szomorú magyar hobbi, a súlyosan káros háztartási hulladékégetés ellen látták szervezkedni.

Simon Gergely vegyész pedig talán a legismertebb szakemberünk, hiszen a babapopsikrémek egészségkárosító összetevőitől kezdve a ruháinkban lévő veszélyes kemikáliákig küzd a mindennapjainkat elárasztó mérgező anyagok ellen. Nem is látjuk sokat a budapesti irodában, elképesztő szaktudásával ugyanis hamar a nemzetközi szervezet pótolhatatlan emberévé vált. Ha éppen nem Kínában kutat a tiencsini vegyikatasztrófa romjai alatt – vagy a Balti-tenger partján vizsgál veszélyeshulladék-lerakót –, akkor nekiveselkedik az Illatos úti – évtizedek óta elhanyagolt – vegyianyag-telepnek, és addig kopogtat, tárgyal, bombázza a hatóságokat szakvéleményekkel, és nyilatkozik mindehol, amíg végre el nem szállítják onnan a mérgező anyagokkal teli hordókat.

Ha nem lennének ők, és az a több száz lelkes magyar aktivista, akik a munkánkat segítik, na meg a mindezt finanszírozó közel 9000 magyar támogató, Magyarország is szomorúbb hely lenne.

Boldog születésnapot, Greenpeace! Köszönöm, hogy veletek küzdhetek ezért a gyönyörű bolygóért. Ahogy ugyanis az egyik kedvenc íróm, Arundhati Roy mondja: „Egy jobb világ nemcsak lehetséges, de már úton is van felénk. Csendesebb napokon már hallom a lélegzését.”

Hevesi Flóra

Kiemelt képünk illusztráció  - Forrás: Unsplash/ Markus Spiske