-

Ismered Bobby Solo dalait? Akár igen, akár nem, most gyorsan nyiss egy ablakot, és keresd meg az Una lacrima sul viso (Egy könnycsepp az arcon) című számát ehhez a cikkhez aláfestő zenének (vagy egyszerűen csak kattints IDE). Mert ha olvasás közben ezt hallgatod, az olyan, mintha mellém ülnél, és velem együtt átélnéd azokat a csodás pillanatokat, melyekben részem volt Olaszországban, a Comói-tó partján, útban Milánó felé. Tudom, hogy itthon ezek a számok a mindennapokban ócska giccsnek is rosszak, és béna esküvőkön táncolnak rá a násznép idősebb tagjai. De ott, akkor, azon a szerdai napon számomra túlcsorduló boldogságot jelentettek...

Életünk egyik legszebb nyaralásának vége felé közeledtünk. Sokat utaztunk már együtt, kettesben és hármasban is a kisfiunkkal, de most először házasokként. Megismételhetetlen és kalandos utunk volt, amit friss, ám utazásban annál tapasztaltabb férjem a legnagyobb körültekintéssel és gondossággal szervezett már hosszú hónapok óta. Ami arra is kiterjedt, hogy az út vége felé egy olyan napot tervezett, amelyiken veszünk magunknak néhány szép ajándékot. Méghozzá Milánóban. Vigaszként, hiszen ismer, és tudja, nincs az a nyaralás, ami ne azzal érne véget, hogy két lógó orrú útitársat – engem, és a hozzám lelkileg roppant hasonlatos Milut – próbál majd jobb kedvre deríteni legalább egy hétig.

Már az ébredésnél tudtam, hogy aznap kibújok a saját bőrömből, és Vittorio Gassman partnere leszek egy hatvanas évekbeli olasz sikerfilmben. Panaszra nem lehetett okom. Amikor ugyanis a gyerekkori hobbimnak élek, és órákon át azt játszom, hogy valaki más vagyok, (leginkább valamelyik ikonikus film főszereplőnője), akkor a családom valami csodálatos módon, anélkül, hogy valaha említettem volna nekik a játékomat, maga is átváltozik ezekre a rövid időkre, ők is játszanak velem. Ezen a szerdán is pont így történt.

Egy gyors zuhany reggeli előtt, érzelmes csók az úszásból frissen visszatért, még vizes férjemnek a hotelszoba ajtajában. Következik az öltözködés. Láthatatlan kezek irányítják őket, amikor olyan ruhák után nyúlnak, amelyek tökéletesen illenek az én mai jelmezemhez. Amit talán már akkor elterveztem, amikor még el sem utaztunk. Gyönyörű kis fehér darab könnyű vászonból, az ejtett vállak tökéletesen kiemelik a barna bőrömet. A térdig érő hosszhoz csinos szandál illik, szépen csillog a sötétpiros körömlakkom. Csilingelős karperecek, egy fújással több parfüm. A napszemüveg kötelező kellék, akárcsak a táska. Ami ma inkább retikül lesz, az a fajta, amit a csuklóján egyensúlyoz az ember. Reggeli közben cinkosan mosolygunk egymásra, ma senki nem habzsol a gazdagon megterített reggeliző asztalról; egy kis pirítós, dzsem, kávé, víz... és már ülünk is az autóba. Amikor az első kanyarban feltárul az öböl, elmondhatatlan forma és színkombinációban a hegyekkel, már ki is kerestem a telefon megfelelő alkalmazásából a top húsz olasz slágert a hatvanas évekből. Ez lesz a filmünk tökéletes aláfestése. Felcsendül az Una lacrima sul viso, tömény boldogság kavarog az utastérben. Vitathatatlanul csúcspontjára ért a nyaralásunk.

Összpontosul benne minden, és nem is kéne olvadozva egymásra néznünk ahhoz, hogy tudjuk, senki nem veheti el hármunktól az édes életet. Mindhárman megérdemeljük, a kis bambino is ott hátul. És már régen tudjuk azt is, hogy ebből a „szerből", amit a közös utazás jelent, még sokat akarunk. Elterveztük és valóra is váltjuk; tíz év múlva minket senki ne keressen, úton leszünk. Eladjuk az autóinkat, átülünk egy kabrióba, a két öregecske utazó. Hiába a ráncok, mert a napszemüvegeink és a fejemre tekert kendő majd tesznek róla, hogy az örömünk teljes legyen. De addig is kiélvezzük az utat. Az utat, ami Milánóba vagy inkább a jövő álmaiba vezet.

Mert hazafelé már, hiába a szépségek, a pezsgő város, a dóm, az ajándékok, elillan a varázs, hiába minden igyekezet lefoszlik a jelmez. A szandálban megfájdult a lábam, a fehér ruháinkon foltot hagyott a paradicsomszósz, az út zsúfolt, megtört a lendület. A hotelbe érve gyorsan ki is bújok a ruhámból. Míg a fiúk már fürdőnadrágban, nyakukban törülközővel szaladnak a vízhez, én a mosdónál töprengek, mivel mossam ki a foltokat. Aztán meggondolom magam, örülök még otthon ezeknek a foltoknak, megtartom őket Pestre. Színpadiasan letörlöm a könnycseppet az arcomról, mégsem hagyom magam. Gyorsan lekapom a szárítóról az egyrészes, csípőre szabott, csíkos dresszemet, és azt a nagy szalmakalapot, ami még egyszer sem volt rajtam, megint jól jön a napszemüveg, és már szaladok is a többiek után. Miért is ne tarthatna egy kicsivel tovább még az a film?

Kárpáti Judit

Kiemelt képünk forrása: Örökmozgó