-

Kedves Zita Gina!

Az egész úgy kezdődött, hogy kaptam egy privát üzenetet Facebookon egy ismerőstől: „Szia, Zita!” felütéssel. Amivel nem lenne semmi baj, ha nem Ginának hívnának. Nem is, talán mégis inkább úgy kezdődött, hogy egyre többször nézegettem hosszasan és meghökkenve a hírfolyamomat, hogy vajon ki lehet ez vagy az, és honnan is ismerem?

Aztán rájöttem, hogy találkoztunk egyszer egy előadáson, vagy egy cikk miatt bejelölt, én meg azt hittem, ismerem, és visszajelöltem. Meg ilyenek. Kik az „ismerőseim”, és mikor lett ez az egész a szűk baráti körömmel való kapcsolattartás helyett az átláthatatlanul rám ömlő  privát fotók és teljesen irreleváns hírek folyama, ami folyton sakkban tart azokkal a kis idegesítően növekvő zárójeles számokkal?

Miközben, amikor az előző munkám miatt kereken hat évvel ezelőtt felkényszerültem a Facebookra, kínosan ügyeltem arra, hogy kollégákkal még akkor se barátkozzunk itt, ha egyébként barátok (is) vagyunk.

Aztán észrevétlenül bedarált az egész. Ebben a pillanatban 13 oldal adminisztrátora vagyok, ebből négy a saját vállalkozásomhoz kapcsolódik, ehhez jön még négy-öt nagylétszámú Facebook-csoport, amelyekben szintén edzőként adok napi szinten tanácsokat, oldok meg adminisztratív jellegű problémákat.

A percenként hasonló okokból felugró üzenetekről már nem is beszélek. Nem sorolom. Legyezgethetném a homlokom, hogy milyen állati elfoglalt üzletasszony vagyok, akinek muszáj folyton fent lennie, de ez elég vaskos mellébeszélés lenne. Mert maximum egy-két órát tölthetek fent az üzleti kommunikáció miatt, a többi bizony időelcseszés, semmi más. Teljesen az én hibám, hogy bedarált a kék közösségi oldal. Ja, és ne feledkezzünk meg a kis hobbijaim zártosztályairól, ahol mindig van valami érdekes, amit muszáj elolvasni. Vagy meghallgatni. Vagy lementeni. Hogy majd később elolvassam. Mindig aktív vagyok, sosem kapcsolom ki, vele fekszem, vele kelek. Kínos. Folyton pörgésben tartja az agyamat, ami állandóan éhes a figyelmemre. És egy olyan – figyelemzavarra erősen hajlamos – embernek, amilyen én vagyok, ez életveszélyes.

Kiszállok!

Hónapok óta kacérkodom a kiszállás gondolatával, de mindig elvetettem: mi lesz a vendégeimmel, hogyan fogunk kommunikálni? Hát, majd most kiderül. Egy hete dolgozom a leálláson, kezdve azzal, hogy levettem a születésnapomra vonatkozó információt, így legalább nem kell attól szoronganom, hogy udvariatlannak tartanak a gratulálók. Egyébként meg úgyis azt mondta egy barátom, hogy azon tíz ember közé tartozom, akinek Facebook nélkül is tudja a születésnapját. Ez már pont elég ajándék. Szóval ma, július 22-én kiléptem a Facebookról, és csak negyven nap múlva fogok legközelebb belépni.

Már kilépni sem olyan egyszerű...

A zavartalan eltűnés viszont egyáltalán nem könnyű, ha a vendégeim megszokták, hogy minden ügyben itt érnek el a legkönnyebben, így aztán egy csomó adminisztratív pepecseléssel is járt ez az egész kilépésesdi, sőt még ma, csütörtökön is ezzel vacakolok. Nevezetesen:

Volt egy olyan gondolatom, hogy inaktiválom a fiókomat, de ez alig valamivel komplikáltabb, mintha egy dinamithoz rögzített svájci bicskával próbálnék feljutni egy brüsszeli repülőjáratra.

Ahogy egy barátnőm mondta, a Facebook minden egyes kis behálózott rabszolgájához ragaszkodik, és tényleg.

Új adminisztrátort kellett beállítani mindegyik oldalhoz és csoporthoz. Különben a Facebook vagy láthatatlanná teszi az oldalt, vagy felajánlja mindegyik csoporttagnak, hogy lehet ő az új adminisztrátor, ami hát... na.

Lecseréltem a profilképem egy nagy OFFLINE feliratra. Így az is észleli, hogy valami nem oké, aki nem követi figyelemmel a státuszfrissítéseimet, hanem reflexből küldi az üzeneteket fontos és halaszthatatlan témákban.

Kiírtam az elérhetőségeimet a profilképhez: e-mail, telefon és postacím. Biztos, ami biztos.

Minden nagyobb csoportban rögzített posztban leírtam, hogy milyen kihívásra készülök, és ez milyen technikai következményekkel jár

Írtam a legközelebbi barátoknak külön is.

Beállítottam úgynevezett előre időzített posztokat az oldalakra, mert sajnos, ha a követők nem látnak híreket, akkor a Facebook algoritmusa szépen elfelejti a fáradságos munkával felépített oldalakat.

Ja, és a legfontosabb: szóltam DTK-nak, hogy a WMN zárt csoportos feladatokat feltétlenül küldjék el e-mailben vagy postagalambbal... vagy bárhogy, mert nem akarok semmi jóból kimaradni!

Kemény dolog ez. Mi lett volna, ha tényleg a teljes offline-ságot fogadom meg? Na jó, az már tényleg a sci-fi kategória. Egyelőre ennyi. Viszlát, Facebook, helló, valódi élet! Két hét múlva elmesélem, mi történt velem!

Prónay-Zakar Gina

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Unsplash/ Daria Nepriakhina 🇺🇦