A közösségi portál, mint olyan

… vagyis inkább csak országhódító útjára, mert pont az volt benne a különleges, hogy a fejlesztője, Várady Zsolt speciálisan magyar terméknek szánta. Különben az eleinte WiW, majd iWiW (International Who Is Who) címet viselő site története nagyon hasonlít a Facebookéhoz: kezdetben egyfajta „szextérképként” funkcionált, és csak a fejlesztő ismerősei használták, aztán rekordsebességgel nőtte ki magát ismerőskereső portállá, ami már a nagyközönség előtt is nyitva állt. Nem tudom, emlékeztek-e, de a legelején csak meghívóval lehetett regisztrálni (micsoda kincs volt az akkoriban!), én is akkor jelentkeztem be, és baromi szerencsésnek éreztem magam, amikor megkaptam az értesítést a kis borítékról; olyan volt, mint egy exkluzív klub tagjának lenni.

De nem is írok többet az oldal történetéről, hiszen ezer helyen utána lehet olvasni, hogyan szárnyalt az egekbe a népszerűsége, hogyan merültek fel különféle jogi problémák vele kapcsolatban, hogyan vásárolta fel az Origo Zrt., és hogyan győzte le végül a Facebook. Inkább tartok egy kis múltidézést.

iWiW logó, 2010

Kapcsolataim

Azon kívül, hogy a barátaimmal és iskolatársaimmal persze azonnal megkerestük és bejelöltük egymást, aminek következtében egy csomó olyan dolgot megtudtunk a másikról, amire nem biztos, hogy kíváncsiak lettünk volna, az iWiW más téren is hasznosnak bizonyult. Remekül lehetett például könnyesen röhögni a béna fotókon (mert ugye nem voltak még okostelefonok, tehát jótékony szűrők sem), az ihletett leírásokon a profilok „Ezt csinálom, amikor dolgozom/ nem dolgozom” és „Rólam” pontjaiban, valamint az „Állatok”- rovat válaszain (tegye fel a kezét, aki beírta a sarokban fészkelő pókokat, esetleg azt, hogy „csak én”, „csak a pasim”). Természetesen a kiszemelt fiúkat is azonnal lecsekkoltuk, ami eleinte azért volt nehéz, mert ha nem voltak az ismerőseink, a Facebookos gyakorlathoz hasonlóan semmit nem láttunk az adatlapjukból, talán csak egy homályos, apró képen kívül.

Arra viszont nem emlékszem, hogyan tudtam üzenőfal nélkül élni, mert az elején az iWiW-nek nem volt ilyen funkciója (mire pedig igen, addigra már a Facebook is megjelent). Mondjuk, még nem volt annyi vicces videó, mém vagy GIF sem, mint most, és nem utolsósorban nem éreztünk ellenállhatatlan vágyat, hogy dokumentáljuk és megosszuk az életünk minden percét, mint most. Többek közt ezért is gondolok egyfajta nosztalgiával az iWiW-re: mert talán eggyel kevésbé lehetett rákattanni, mint a Face-re, a Twitterre vagy az Instára, vagyis hagyott minket élni, úgy, hogy közben mégis jelen voltunk az online térben.

Fiúk, lakás, rock and roll

Én például ezeket köszönhettem az iWiW-nek. Bizony, pasiztam is rajta, nem is egy érzelmes levelet váltottam nem is egy sráccal, és ebben is volt valami aranyos, hogy mivel csetfunkció még nem létezett, dobogó szívvel lehetett várni a választ akár napokig. Egyszer az „Apró” rovat segítségével találtam albérletet, valamint az öt évig létező – és remélem, egyszer majd újjáéledő – versmegzenésítős zenekarom, a Másik Szoba őstagjai is ott leltek rám, amikor feladtam egy hirdetést, hogy zenészeket keresek. Egy régi, kedves gitáros ismerősöm meglátta, írt nekem, a többi pedig már történelem, amit több nagylemez és rengeteg szuper élmény varázsolt színessé.

Nem utolsósorban pedig az iWiW készített fel bennünket a Facebook hirtelen betörésére, és élek a gyanúperrel, hogy azok, akik ezzel az egyszerűbb változattal kezdtek, talán a mai közösségi oldalaknak is felelősebb felhasználói. Pont azért, mert anno nem oszthattunk meg azonnal bármit, kicsiben, korlátok között kezdtük a közösségi oldal fogalmával való ismerkedést, ezért ma is kisebb az igényünk az állandó online jelenlétre. Persze lehet, hogy tévedek, mert ma például már három órája aktív vagyok a Facebookon, pedig még dél sincs. Á, a fenébe a tanulsággal, jó volt az iWiW, jó rá emlékezni, boldog szülinapot neki, ennyi!

Kalapos Éva Veronika