Fogalmam sincs, mennyire nehéz egy rákbeteg barátjának lenni, merthogy én voltam rákos. Direkt beszélek róla múlt időben, pedig még papírom sincs róla, hogy meggyógyultam. Ezt úgy kell érteni, hogy nincsenek meg a hivatalos eredmények, éppen a kezelések utáni vizsgálatokra várunk. Viszont tudom, már meggyógyultam. Ilyet nagyon pimasz dolog kijelenteni egy ennyire agresszív, ráadásul visszatérő daganatnál, de akkor is megteszem. Valakik öt évet várnak rá, közben rettegnek, vajon visszajön-e. Én viszont nem vagyok hajlandó félelemben élni egy pillanatig se. Nem félek egy rosszindulatú szövetpacától. Merthogy pacának látszott a monitoron, amikor farkasszemet néztem vele.

Egészen máshogyan volt nehéz ez a néhány hónap nekem, mint a hozzám közelállóknak.

Én viseltem a fájdalmakat, hordtam magamon, mint egy kényelmetlen fűzőt, ők meg nézték, és nem tudtak segíteni.

Igazából ilyenkor senki sem segíthet. Próbáltam magam beleképzelni a helyzetükbe, hiszen rengetegszer voltam kiállhatatlan és hisztérikus, alkalomadtán szentségeltem is, vagy hetekig nem vettem fel a telefont senkinek. A legsötétebb hetek alatt teljes hírzárlat volt. A fekete heteket ugyanis alig lehet túlélni. Képtelenség olyankor minden nap elmondani nyolc–tíz embernek, hogy mi történik, mi következik most, vagy épp hogy vagyok. Majd válaszolni erre az untig feltett kérdésre: „Ezt a módszert nem akarod kipróbálni?" Nos, nem lehet az összes módszert kipróbálni, általában nem lehet tudni, mi következik most, és arról, ami akkor történik, lehetetlen beszélni. Elég átélni és csak rimánkodni bír az ember a jóistennek, hogy egyszer majd felejtse is el az egészet.

Mindenki segíteni akar, de mit tudnak ilyenkor segíteni? Elvisznek a kezelésre, amikor az egyetlen személy, aki láthat ilyen állapotban, az az anyád? Főznek egy teát? A tea savat csinál, a gyomor nem bírja, mert a gyógyszerek már tönkretették. Vadásznak olyan innivalót helyette, amit le is bírok nyelni? Nincs olyan ital, mindent kipróbáltunk. Adnak pénzt, hogy legyen mit az orvos zsebébe dugni, hiszen nem dolgozol hónapok óta? Semmilyen piszkos papírfecni nem hozza vissza az egészséged. Hoznak süteményt? Nem szabad cukrot enni. Főznek neked? Nem megy le egy falat sem a torkodon. Sajnálnak? Az a legnyomorultabb érzés.

Reménykedsz, hogy talán csak feljönnek és veled vannak, ki nem ejtik a szájukon, hogy „rák”, „hogy vagy”, „kezelés”, „mellékhatás”, „orvos”, „kórház”, „diagnózis”, és csak vannak,

beszélnek mindenről, az életükről, a napi történésekről, pletykálnak, nevetnek, viccet mesélnek, természetesek, nem sírnak. Vagy – később, amikor már tudsz ülni – letolnak a kerekesszékkel a közeli étterembe, megetetnek, és közben elintézik az összes munkatelefont, ahogyan régen, amikor még a saját lábadon jártál egészen távoli éttermekbe is.

Szóval baromi nehéz dolog egy rákbeteg barátjának lenni. Rákbetegnek lenni talán még nehezebb. Viszont aminél nem tud az ember szörnyetegebb dolgot elképzelni, ami mind a kettőnél sokkalta rosszabb, az az, ha egy rákbeteg édesanyjának kell lenned.

 

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Unsplash/ lilartsy