Állok a kórházban, szép szeptemberi nap van. Mellettem ott a Kriszta, nem akarta, hogy egyedül legyek. Tudja, milyen ez. Ismeri. Sajnos. Jöttünk a leletért. Ez a második vizsgálat a nagy baj eltűnése óta. Annyit már megtanultam, ha hosszú sorokban taglalják az eredményt, az csak rossz lehet. A rövid diagnózis a jó. Azért szurkolunk most.

Amikor először mondták, hogy rákos vagyok, úgy éreztem, belekerültem egy átkozott Tarantino-moziba. Igazából nem is velem történik az egész, én csak eljátszom a szerepet, kardot rántok, harcolok, és kíméletlenül lekaszabolom az akadályokat.

Mit nekem műtét, kemó, sugár, rák, nem állít meg semmi, márpedig én ebbe nem halok bele!

Így is lett aztán, de visszajött, mert a tumor legyőzéséhez sokkal több kell a harcnál. Sőt, a harc nem is kell igazából. De mit tudtam én még erről akkor. Valamiféle megüdvözült orleans-i szűznek képzeltem magam. Fejemnél fényes glóriát láttam, mennybe nem mentem ugyan, csak majdnem, és büszke voltam, irtó büszke, hogy mindent kibírok.

Aztán visszajött. Bamm... Sokkolt, olyan volt, mint egy bitang nagy pofon, amilyet apámtól kaptam régen. Kellemetlen volt, bőgtem, éreztem, ez sokkal keményebb lesz. Az is lett. Amin akkor keresztülmentem, az egy külön történetet érdemel.

Egy ilyen súlyos betegség után az az előírt protokoll, hogy háromhavonta járni kell kontrollra. Én csak úgy hívom: háromhavonta egy kicsi halál. Milyen szép, ugye? Merthogy abban a néhány napban, ami a vizsgálat és az eredmény kihirdetése között eltelik, újrapörög az egész film, megint minden egyes eshetőség lejátszódik a fejemben. Feltesszük magunknak a kérdéseket, hogy mi van, ha megint visszajön? Tisztában vagyok vele, hogy több ilyen erős kezelést nem fogok kibírni. Mivel megyünk akkor neki? Gyakorlatilag eldurrogtattuk az összes muníciót. Eszembe jut ilyenkor az elmúlt másfél év minden fontos pillanata, minden szenvedés és kín ott pörög előttem életem fekete diakockáin, én meg csak bámulom, mintha nem is velem történt volna az egész. Tényleg, hogy lehetett ezt a sok mindent kibírni?

Nemcsak erő kellett hozzá, nemcsak jó orvosok, hanem valami más is, amit nem tudok pontosan megfogalmazni. Meg kellett látnom saját magam, hogy milyen érzelmekkel, mennyire nehéz elfojtásokkal élem az életet.

Természetesen lehetetlen ilyenkor ezeket a gondolatokat elhessegetni. Próbálom rendkívül higgadtan kezelni, de a felszín alatt azért kibuggyannak. De ez nem baj, természetes, hiszen friss az élmény, csak éppen megkocsonyásodott a teteje, és ha egy kicsit megpiszkáljuk, akkor még felszakadhat, mert nagyon vérzékeny ez a terület az ember lelkén.

Állok a kórházban. Szép szeptemberi nap van. A Kriszta behozott, mert nem akarta, hogy egyedül legyek. Ugye, milyen jó fej főnököm van? Na, ilyen sincs mindenkinek. A kezembe nyomják a leletet. Nézem az ott dolgozók arcát, ők nem is tudják, milyen állapotban van ilyenkor az ember. A diagnózis másfél rövid sor. A sorok között az áll, hogy az elhalt daganatszövet a korábbihoz képest másfél centivel lett kisebb.

Egymásra nézünk. Megint lélegzünk.

Szentesi Éva