Nyár, szerelem, Shane... és ami utána maradt
Van egy hősünk. Vagyis hősnőnk. Van neki nemrégiben felbomlott családja, két kiskorú gyereke, egy nagy szíve, egy éhes lelke, és a gondolatai. Utóbbiak jelen pillanatban egy bizonyos valaki – mit valaki: Valaki – körül rajzanak, mint a szentjánosbogarak. Fiona, időközönként vissza-visszatérő vendégszerzőként írt már arról, milyen nehéz elengedni a családi létet, és arról is, milyen újrakezdeni, megint ismerkedni, megint izgulni, játszmákat kibogozni, mondatokat megfejteni. Kicsit talán kiábrándult... hitetlen lett, hogy lesz-e, lehet-e ebből még valaha bolond, agyelvesztős, őrületes szerelem. Egyáltalán, szabad-e ezt így, harmincvalahány évesen, gyerekekkel, válással, miegymással. Aztán jött a nyár, és igen, naná, hogy jött a válasz. Egy ismeretlen képében, aki jött, majd ment. De itt hagyta maga után a felszabadító szenvedély ízét. És még valamit: az ígéretet: hát persze, hogy lehet így is, most is, ennyi minden után is újra egy kicsit megbolondulni! Fiona írása.
Úgy látszik, hűvösnek kell lennie ahhoz, hogy valami megmozduljon a szavakban. Még mindig kicsit céltalanul, és pláne az elmúlt hetek őrületes angolságai után, magyarul, de mocorognak a gondolatok végre, fújja őket ki belőlem az első őszi rémület. Persze a képlet változatlan. Erkély, takaró, bor, cigi, és a kényelemből kényelmetlen telefonos egyujjazás.
Itt vagyok megint, mintha be sem mentem volna az erkélyről, mintha nem telt volna el életem egyik legtelibb, legfurcsább, legszebb, legmagányosabb és legfontosabb nyara. Itt vagyok, ti pedig ott, vagyis itt, de ez most részletkérdés.
Tervezgettem, hogy persze leírom, megírom a filmbe (nahiszen...) illő találkozást, a nagy kalandot, a felszabadító tapasztalást, majd az elválást, a hiányt és a többit, amit kell. De ez a fránya őszi hangulat hűsíti és bénítja az érzelmeket, lusta vagyok lelkendezni, pedig, de. Vagyis... nemtom.
Szóval jelentem, a nyárnak vége, én kapkodva cibálom magamra az anyai felelősség gönceit, amit levetetett velem ez a pár hónap, meg aztán Shane Robert Smith. És róla fogok most a legkevesebbet (vagyis: semmit) írni.
Üldögélek, fázik az egy szem ujjam, amivel tolom magam előtt a sorokat, ücsörgök, és megint nem értek semmit. Egyelőre fájdalmatlanul. Óriási gondolatok dőlnek bennem erre meg arra, de egyiket sem tudom megtartani. Ahogy senkit és semmit nem tudok megtartani. Átereszkedik rajtam minden. Szita, tán szűrő, és akkor a maradékot meggyúrom, leírom. Most épp ide.
Hálátlanul hallgatok sokfelé, még akkor is, ha belül állandó a jelenlét és a hiány, ám ahogy telik a nyár meg a hetek, és lassan jön az ősz, kussolásom állandósul. Változni kéne. Ja.
Rájöttem, addiktív személyiség vagyok. Tulajdonképpen minden ragaszkodásom egy-egy addikció. Olthatatlan, ráció nélküli, kíméletlen és baromi idegesítő. Csak éppen pont akkor hangtalan is, amikor pedig hangosan kellene.
Na, de mindegy is, ezt most vehetjük ujjgyakorlatnak (egy szem ujj gyakorlata), fázós, kezdetleges ittvagyoknak, bocsánatnak, szeretleknek, holvagytoknak, és annak, hogy végre leírhattam nektek is:
Shane Robert Smith.
Fiona
Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/iurii