Nem szívesen vitatkoznék sem Tompa Mihállyal, sem Kovács Katival és dalszerzőivel. Előbbi Amerikába kivándorolt barátjához írt – szívhez szóló – versében így festi fel a külhoni jövőképet:

Mert hosszu hervadás emészti azt a fát,

Melyet nagy korában tesznek más földbe át.

(Tompa Mihály: Levél egy kibujdosott barátom után, 1851.)

A hetvenes években szétszakított családok ezrei hallgatták fájón Kovács Kati hangján az éterből érkező dalt:

Szívet cseréljen, aki hazát cserél, mert bárhol él, bárhogy él, csak félig él.

(Kovács Kati: Hull a hó a kéklő hegyeken, 1969.)

Még szerencse, hogy ezek az üzenetek valahogy elkerülték a figyelmemet, amikor 2007-ben úgy döntöttem, hogy a férjem munkája miatt külföldön folytatom az életemet.

Az elmúlt nyolc évembe nagyon sokféle, korábban nem tapasztalt, vagy csak kisebb intenzitással megélt érzelem sűrűsödött bele: honvágy, magány, a kívülállás érzete. Bár Tompa Mihály barátjával ellentétben én bármikor hazajöhettem, és vasfüggöny sem választott el a családomtól, a hazámtól, így a versben felfestett alternatíva helyett kifejezetten érdekesnek találtam, hogy 12 órányi repülőút után úgy tűnt, mindent ugyanott folytatok, ahol abbahagytam.

Úgy éreztem, mintha két, párhuzamos életem lett volna, amelyek között gondtalanul ugrálhatok ide-oda.

Ekkor még minden közeli volt, és ismerős. Ismert arcok néztek vissza rám az újságok címlapjairól, a boltok polcain a megszokott termékek sorakoztak, a rádióból szóló dalokat is ismertem. Határozottan nem úgy néztem ki, és nem úgy éreztem magam, mint aki hervadásnak indult, vagy szívcserére lett volna szüksége. Sőt, meg voltam győződve, hogy nagyon klassz kis kombinált világot kerekítek magamnak: jól ötvözöm majd a magyaros érzékenységemmel, kreativitásommal az amerikai optimizmust, és a tetterőre serkentő pozitív energiákat.

Amerikai tetterő és optimizmus + magyar érzékenység és kreativitás

Az „enyém a világ” lendületemet csak lassan kezdte szilánkokra törni a családtól, a barátoktól és a hazától való távollét. Az eleinte zsákszámra érkező e-mailek megfogyatkoztak, a távolabbi barátok, ismerősök elkoptak, fontos barátságok váltak semmivé. Egy-egy hazaút után csak napokkal később érkezett meg a lelkem; míg én Washington utcáit jártam gondolatban, és lélekben újraéltem a Hajós utcai Chagall-étteremben zajlott fontos beszélgetéseket, a Művész mozis élményeket, és azt, hogy milyen jó egy magyar könyvesboltban az anyanyelvemen megjelent könyvekben dúskálni.

Ekkor már nem zártam volna ki egy szívcsere lehetőségét; egy olyanét, amelybe szépen átrakosgattam volna a hiányt, a fájdalmas pillanatokat, az amerikai erkélyemen egyedül megvitatott gondolatokat.

Még mindig két egymás mellett futó párhuzamosnak tűnt a két életem – csak azt nem tudtam, hol is vagyok én? A légüres újban? Vagy a távolodó régiben?

Az identitásom egyértelmű megingása, a lelki nehézségekkel tarkított metamorfózisom határozottan abba az irányba mutatott, hogy megindult a „hervadásom." Tökéletesen egyetértettem Tompa Mihállyal: 34 évesen túl öregnek éreztem magam ahhoz, hogy egy ennyire kialakult értékrendszerrel új országban kezdjek új életet.

Lecsupaszítva és szétanalizálva a sajgó hiányérzetet a világmegváltós életérzéstől, a Túró Ruditól, a spontán kávézásokon át, a szilárd baráti és szoros családi kapcsolatokig, lassan rájöttem, mi hiányzott a legjobban: az az önmagam, aki az otthoni közegemben voltam. Hiszen az énképemet nagyban meghatározta a munkám, és az ahhoz kapcsolódó pozitív szakmai identitásom, a baráti visszajelzések, az ismerős közeg adta biztonságérzet. A humorom, a derűm és a karakánságom mintha nem lett volna mozdítható, és úgy tűnt, ezek a határ átlépésekor elszivárogtak.

„Két egymás mellett futó párhuzamosnak tűnt a két életem

Egy-egy hazajövetelkor furcsa érzésekkel figyeltem, hogy az én imádott Pestemet a távollétemben kicserélték: eltűnt a narancs-piros Kőbánya-Kispest állomás, sétálóutca lett a Ferenciek teréből, és már nem tudtam, hova is mehetnék bulizni – ennek ellenére egyre jobban ragaszkodtam hozzá, és a megmaradt, életre szóló barátokhoz, családhoz. A párhuzamosok ekkor már szöget váltottak, és egyre inkább távolodtak egymástól. Szívcserére csak a nehézségek csökkentése miatt lett volna szükségem. A hazám és otthonom egyértelműen Magyarországon volt. Félig éltem. Ekkor felmerült bennem, hogy talán mégis igaza volt Kovács Katinak.

Szerencsére azonban idővel megszerettem az új életemet, megtaláltam önmagam, és a szívembe igencsak befészkelte magát két új amerikai barát is. Valamint a Potomac partja, ízek, illatok, pillanatok, a szabadság érzetét adó, az államokat átszelő autóutak. A mai napig hiányzik a májusi orgona illata, a novemberi esős esték, a karácsonyi forralt bor íze, és az, hogy az anyanyelvemen fejezhessem ki magam. A magyar határ átlépésekor mindig úgy tűnik, mintha lehullana egy nehéz súly a vállamról: itthon könnyebbnek érzem magam.

A sok változással együtt mégis megmaradt valami belül, ami az idővel csak erősödött: a saját belső erőm. Az új helyzet, a távolság, az egyedül megélt időszakok közel hozták azt, aki én vagyok, és megerősítették azt, hogy hova tartozom.

Az egyik barátnőm üzenete jut most eszembe, aki kiköltözésem előtt azt kívánta, hogy tűnjön kicsinek a világ. Ezt kívánom mindenkinek, aki hasonló cipőben jár. Egy biztos: szívet már határozottan nem cserélnék. (És Te?)

Trembácz Éva

Éva nyáron megjelent könyvéről a szerzői Facebook-oldalán szerezhettek további információkat.

A képek a szerző tulajdonában vannak