–

Aki volt már a padlón egy tragikus életesemény miatt, tudja: felállni sosem annyira egyszerű, hogy az ember fokozatosan egyre biztosabban áll a lábán, míg végül újra egyenes gerinccel nézhet körbe. Ez nem egy lineáris folyamat, még ha egy irányba – a gyógyulás felé – tart is, azért sok visszaeséssel, újabb meg újabb mélypontokkal jár.

                      

Az érzelmi hullámvasút azért olyan megterhelő, mert az ember úgy érzi, nincs felette kontrollja, kiszolgáltatottan hánykolódik a különféle emóciók és lelkiállapotok között. Egyik nap úgy ébred, hogy erőt érez magában, látja az alagút végén a fényt, és ez konkrét tettekre sarkallja, a másik nap minden kilátástalannak látszik, és nincs energiája semmihez. Egy idő után persze nyilvánvaló, hogy mindkét hangulat elmúlik – de mikor múlik el maga az érzelmi kitettség? Mikor szállhat le fellélegezve az ember a hullámvasútról? Erről faggattam Orvos-Tóth Noémi pszichológust.   

Feje tetejére állt a világ

Ő pedig először azt tisztázza, hogy sokféle élethelyzet idézhet elő csapongó érzelmeket: „Bármilyen nagy változás alaposan próbára teszi az ember alkalmazkodóképességét. Minél több a bizonytalanság, minél kiszámíthatatlanabb az új helyzet, annál szorongatóbban éljük meg. Mindannyian arra vágyunk, hogy képesek legyünk irányítani, kézben tartani életünk eseményeit. Amikor elveszítjük a kontroll érzését, az rendkívüli erővel rázza meg a személyes világunkat. A változás mindig magával hozza a bizonytalanságot, a kontroll érzésének átmeneti csökkenését.

Ilyenkor az egyetlen járható út az érzelmi szabályozás kialakítása, és hogy elfogadjuk: a változás mindig egy megbillent egyensúlyi helyzettel jár, mert időbe telik, míg az ember hozzászokik az új körülményekhez.”

A változás persze sokféle lehet. A belső világunkat megrengetheti egy szerettünk elvesztése, egy kapcsolat vagy házasság vége, de akár a  külföldre költözés is. „Egy válás után például időbe telik, míg az ember elengedi azokat a fantáziaképeket, melyeket a jövőbe vetített, elgyászolja a korábbi terveit, és teremtenie kell helyettük valami újat. Ez érzelmileg egy óhatatlanul nehéz időszak” – folytatja Noémi.

„Egy haláleset kapcsán is ugyanezt éljük meg, hiszen a szeretetkapcsolatainkra is úgy tekintünk, mint amelyek a jövőre irányulnak: látjuk magunk előtt, milyenek leszünk két, öt vagy tíz év múlva, és terveket szövünk a közös életről. Ha ez valamiért nem valósulhat meg, azt fájdalmas veszteségként éljük meg, aminek a feldolgozásához idő kell. De sokszor az is veszteségélménynek számít, ha valaki külföldre költözik – minden pozitívuma ellenére is. Hiszen elveszítjük a megszokott környezetünket, átalakulnak a kapcsolataink a közeli hozzátartozóinkkal, barátainkkal, de még olyan dolgokat is veszteségként élhetünk meg, amelyek addig nem tűntek olyan fontosnak, csak a távolból értékelődnek fel, mert kapaszkodót jelentettek és biztonságélményt adtak. Sokszor hiába tudja az ember, hogy az új helyen mondjuk jobbak a körülmények és előnyösebb perspektívák nyílnak, akkor is van egy bizonytalansági faktor, amire egyesek kifejezetten érzékenyen reagálnak.” 

Mikroszkóp alá vett érzelmek

Az érzelmi ingadozást szerinte először is el kell fogadni, szembe kell nézni vele.

„Az egyetlen megoldás a helyzetre, ha nem próbálunk mindenáron megszabadulni a szorongató érzéseinktől. Nincs mese, ezeken valahogy át kell rágni magunkat.

Érdemes egy belső párbeszédet kialakítani magunkkal, és megkérdezni, mire emlékeztet ez az érzés, mikor voltunk már hasonló helyzetben. De elkezdhetjük alaposabban is szemügyre venni mindazt, ami bennünk zajlik, mondjuk úgy, hogy megvizsgáljuk, a testünk melyik részén jelentkezik a félelem, a szomorúság vagy a szorongás. Megfigyeljük, milyen az ereje, a kiterjedése, és akár elképzeljük a színét, hőmérsékletét is. Így a megélt rossz körvonalazódik, és megfoghatóbbá válik. Nagyon sokat segíthet az is, ha beszél róla az ember a környezetével, vagy akár kiírja magából – mindkettő rákényszerít, hogy struktúrába rendezzük a gondolatainkat. Aztán megint visszatérhetünk a belső párbeszédhez, amit ezzel folyamatosan bővítünk. Tulajdonképpen így mélyül az önismeret: az ember egyre több szögből ránéz önmagára.” 

Az azonban, hogy ki hogyan tud megbirkózni az érzelmeivel, és mennyire tud bennük elmélyedni, neveltetés és családi minták kérdése is.

„Az érzelmi önszabályozást jó esetben gyerekkorunkban sajátítjuk el a szüleinktől: ők adják a mintát arra, hogyan lehet szembenézni a fájdalmakkal, félelmekkel. Előszőr ők bírják ki a mi érzéseinket, és mi általuk tanuljuk meg azt, hogyan lehet elviselni az élet árnyékos oldalát” – mondja még Noémi. „A probléma azonban az, hogy sokan valahogy nem békélnek meg a negatív érzéseikkel. Leginkább szeretnék kiradírozni a rosszat az életükből, de legalábbis villámsebesen túl lenni rajta. Vegyük például a gyászt. Rettenetesen nehezen fogadjuk el a fájdalmát, és vonakodunk belátni, hogy az elengedésnek is megvan a maga ideje. Ráadásul az elengedés egyáltalán nem azt jelenti, hogy többé soha nem tör ránk a veszteség fájdalma.

Nehéz belátni, hogy az életnek természetes velejárója a fájdalom, a félelem és a szorongás. Pedig abban a percben, hogy nem akarunk többé menekülni a negatív érzések elől, hanem hajlandóak vagyunk időt szánni rájuk, máris megváltozik a dinamikájuk.

Többé nem az lesz, hogy menekülök, a félelem meg rohan utánam, és amikor elfáradok, ő elkap, és maga alá gyűr, hanem megállok, szembenézek vele, és azt mondom neki: gyere, nézzük meg, mi dolgunk van egymással!”

Kísért a múlt

Amire még figyelmeztet a pszichológus: azt is tudomásul kell venni, hogy az aktuális veszteségélmény felszínre hozza az összes korábbit is. „Amikor valakit veszteségélmény ér, előkerülnek a korai kötődési mintái is, kiderül, hogy ő valójában hogyan kötődik. Például, ha valakit elhagy a szerelme, azzal felszínre kerül az összes korábbi veszteségélménye, mondjuk, amikor az anyukája vagy az apukája nem volt érzelmileg elérhető gyerekkorában. Tehát az egyik veszteség feldolgozásakor dolgunk van a többivel is, mert nincs olyan élet, amiben nincsenek veszteségek. A múltban is vannak, a jelenben is vannak, és a jövőben is lesznek – nincs olyan ember, aki ezt megússza.”

De vajon tényleg elég a múltunkba leásni, és hosszan elemezgetni a különböző fájdalmainkat? Nem, elégnek nem elég és persze túlzásba sem szabad esni, mert az meg visszafelé sülhet el.

„Az érzelmi hullámvasút intenzitása nem csökken akkor, ha az ember lehorgonyozza a figyelmét a hiányban. Ez is gyakran előfordul. Van, aki hosszú évek, évtizedek múlva is ugyanazt mantrázza, nem lehet belőle kizökkenteni. De jó esetben, ha az ember megadja a szenvedésnek azt, ami a szenvedésé, akkor a hullámok idővel kisebb amplitúdóval lengenek ki.”

Ehhez még azt javasolja Noémi, hogy nem árt elsajátítani valamilyen meditációs vagy relaxációs technikát, hogy legalább a test feszültségét kordában tartsuk – ami aztán hat majd a pszichénkre is. 

Felgyorsítani azonban nem lehet a folyamatot, és a környezet sürgetését is vissza kell verni. „Gyakran előfordul – mondja Noémi –, hogy a családtagok vagy barátok sugalmazzák, lépjünk már tovább, engedjük el a szenvedést, legyünk megint jókedvűek és felszabadultak. Ez a sürgetés valójában egy rosszul értelmezett segítői szándék megnyilvánulása. Pedig nem kellene mást tenniük, mint elfogadni, hogy egy veszteség feldolgozása, egy új élethelyzet elfogadása hosszú idő, nekik pedig nincs más dolguk, mint ott állni mellettünk, és kibírni velünk ezt a nehéz időszakot. Adni egy vállat, amin lehet sírni, és két kart, ami megölel, ha éppen arra van szükségünk. Egy hosszabb házasság utáni válást például nem biztos, hogy egy év alatt maradéktalanul fel lehet dolgozni, hiszen ilyenkor egy új jövőt is ki kell alakítani, sőt az identitásunkat is át kell gyúrnunk. De ha külföldön kezd új életet valaki, akkor is kell telnie minimum egy évnek, amíg apró gyökereket ereszt az ember, és az idegen közegben sikerül újradefiniálnia magát.” 

Bármi is okozza az egyensúlyból való kibillenést, a stabilitás visszanyeréséhez szükséges belső munkát nem lehet megspórolni, de felpörgetni sem – vonja le Orvos-Tóth Noémi a konklúziót.

Gyárfás Dorka