Ráült a város nyakára a hőség, nyomta a házak vállait. Nyögtek az épületek a rekkenő melegtől, az emberek részegen tántorogtak a kánikulában. Remegett a levegő a másik oldalon, a kirakat előtt. Bámultam már egy ideje ezt a most született délibábot. Azt hiszem, te voltál.

Álltam egy darabig, mint Bálám szamara, pedig nem is láttam angyalt. Azaz, hogy te nem lehetsz angyal, nem haltál meg, vagy ha meg is halnál, azt hiszed, tán a mennybe kerülnél? Olyan jó azért sose voltál. Igazságtalan volna a többiekkel. Álltál a kirakat előtt, én a másik oldalról figyeltelek. Azt hiszem, észre se vettél, mert telefonon beszéltél és hangoskodtál. Mindig így csináltad, ha azt akartad, hogy rád figyeljenek. Hangos voltál és szép. Jó lett volna hallani, miről beszélsz, de csak néhány mondatfoszlányt sikerült elkapnom a sokból. Túrtad a hajad, láttam, hogy levágattad. Majd hirtelen felém fordultál, azt hittem észreveszel... és halálra váltam. Hunyorogtál pedig, mint egy vaksi kisegér, mégse láttál. Emlékszel, folyton így vicceltem veled, és hogy utáltad. Fel kellett volna ismerned engem, de azóta már olyan sok minden történt, hogy kicsit sem hasonlítottam arra az emberre, akinek te egykor szerettél.

Így mennek el az emberek egymás mellett. Férfiak és nők, különböző életszakaszokban különböznek mindig egymástól. Sosem egyeznek, néha megtalálják egymást, néha békét kötnek, aztán mennek tovább, lezsibbadt aggyal. Azt hiszik, hogy újra megkapták a szabadságot. De csak délibábokat kergetnek, egy olyan délibábot, mint amilyen te is voltál. Mint amilyennek azon a délelőttön láttalak. Pörgünk körbe, kis időkre jó lehet a másik, aztán mindig kibújik a szög a zsákból. Szerinted lehetséges együtt élni, úgy igazán valakivel? Viselni a másikat, mint egy régi jó kabátot, megszokásból, mert szereted, akkor is, ha már elszakadt, de még jó benne lenni néha.

Furcsa, nem hallod, hogy neked beszélek. Nem is tudom, létezel te egyáltalán?

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/solominviktor