„A gyerekeidnek az a dolguk, hogy kirepüljenek. De a párod ott marad” – Petrik Csenge teljes-tökéletlen élete

–

D. Tóth Kriszta/WMN: Úgy képzellek el, hogy te kislánynak is cserfes voltál, aki ledumál bárkit az asztal alá. Akinek mindenről van véleménye, amit nem fél használni. Mennyire stimmel?

Petrik Csenge: Abszolút. Nagyon sokat beszéltem és imádtam szerepelni. Ötévesen kezdtem balettozni, ritmikus gimnasztikázni, hegedültem, és mindent versenyszerűen.

D.T.K./WMN: Fontos volt, hogy legyen tétje? 

P.Cs.: Kompetitív voltam már akkor is, de szerintem egészséges mértékben. És nagyon szerettem megmutatni magamat, mindig borzasztó fontos volt, hogy büszkék legyenek rám a szüleim, hogy azt érezzék: ami energiát belém fektettek, az megtérül. Soha nem mondták, hogy márpedig menned kell erre az órára, mert mi azt kifizettük, inkább csak az arcukon látszott a büszkeség, amikor a színpadon láttak. 

D.T.K./WMN: Apukád színész. Mennyire volt a születési családodban természetes, hogy otthon is megélitek az érzelmeket – azokat is, amelyek nehezebbek? 

P.Cs.: Szerintem nagyon ritka az olyan család, mint a miénk, minden hibájával és konfliktusával együtt. Mindennek volt tere, és lehet, hogy apukám szigorú volt, de nem éreztem magam elnyomva. Nagyon sokat beszéltem, mindig kamerakész voltam, az egész életemet az jellemezte, hogy készen állok. Bohóckodtam, verseltem, kétévesen elszavalam az egész Arany Lacinak című verset. Az összes versenyen elindultam. De igazából ez arról szólt, hogy mindig is szerettem élni, mindent. 

D.T.K./WMN: A családod sem volt szégyenlős? 

P.Cs.: Nem, a belső körünk egy nagyon szabad közösség. Négyen vagyunk testvérek, én vagyok a legidősebb, én törtem az utat a többieknek, minden szempontból. Anyukám, aki pedagógus, szokta is mondani, hogy lehet, hogy egy kicsit kemények voltunk veled, de nem tudtuk, hogy kell csinálni.

Nagyon sokat köszönhetek ennek a jól keretezett szabadságnak; a fegyelmezettségemet, az alázatomat, a szorgalmamat, ami mindenhez kell, amit ma csinálok. 

D.T.K./WMN: Ezek a minőségek egy igazi extravertált embernek is jól jönnek. 

P.Cs.: Tényleg az vagyok, most ha itt végeztünk, én egész úton telefonálni fogok a vonaton, felhívom anyukámat, a férjemet, és áradozni fogok, hogy úristen, ti elhiszitek, hogy mi történik velem? Mert én nem hiszem el. De közben meg azt is érzem, hogy megdolgozom azért, hogy érjenek engem ilyen jó dolgok. Mert én magamra is gondolok – sokat áldoztam másokra, ami rendben van, mert egy anya áldoz, de soha nem gondoltam volna, hogy lesz majd valami, amit ennyire szívesen csinálok. Én voltam az egyedüli a családban, aki nem tudta, hogy mit akar, milyen egyetemre akar menni, milyen pályára kerül… 

D.T.K./WMN: A szüleid diplomás emberek. Te jártál egyetemre? 

P.Cs.: Én vagyok az első gyerek, és nem lettem diplomás. 19 évesen a Színház és Filmművészeti Egyetemre jelentkeztem, televíziós műsorszerkesztő szakra, de nem vettek fel, pedig eljutottam a harmadik rostáig. Egy hétig sírtam. Aztán azt mondtam, hogy oké, akkor leszek magyar-szlovák tolmács, elmentem egy másik egyetemre, de otthagytam. Aztán felvettek egy harmadikra, akkor viszont már terhes lettem az első babánkkal, így nem kezdtem el. 22 éves voltam, fejest ugrottam az anyaságba, viszont hamar azt éreztem, hogy bennem ennél több van. És nem is annyira a szereplés vágya hajtott, mint inkább a mondanivaló feszített szét. 

D.T.K./WMN: Azokhoz az elvárásokhoz képest, amelyek gyerekkorodban otthon körülvettek, most hol tartasz? 

P.Cs.: Anyu hagyja a dolgokat a maguk tempójában kifejlődni, de apu fejében voltak forgatókönyvek. Ő azt akarta, hogy ne kallódjak el, hogy azt a potenciált, ami bennem van, kamatoztassam, és szerinte ehhez muszáj lett volna tanulni. Voltak elvárásai és aggódott értem. De azt gondolom, hogy ennyi év után, ennyi saját magam által megteremtett és megélt lehetőség után, mint amilyen a közös munkánk is lesz a WMN-nel, visszaigazolja az élet, hogy több út lehetséges. Nem vesztem el, csak tettem egy nagyobb kerülőt. 

D.T.K./WMN: Olyan könnyedén és összeszedetten beszélsz erről az útról. Pedig én magam is tudom, pedagógus szülők gyerekeként, hogy az elvárások mekkora súllyal nehezednek az ember vállára, még akkor is, ha hordja őket becsülettel. 

P.Cs.: A szüleim még a nagy bóklászásaim közben is mindig leföldeltek, amiért hálás vagyok nekik. Tudod, miért? Azért, ahogy ez a folyamat zajlott. Egészen kicsi korunk óta úgy működtünk otthon, hogy mindent meg kellett beszélnünk, leültünk és szétszálaztuk a dolgokat. Szoktam néha olyan kritikát olvasni magamról, hogy milyen határozottan beszélek, a stílusom, a gesztikulációm is erőteljes, olyan mintha annyira biztos lennék magamban. 

D.T.K./WMN: Túl határozottnak tartanak? 

P.Cs.: Igen, néhány embert zavar a stílus, ahogyan beszélek. Valakinek ez erőszakosságként jön le.

D.T.K./WMN: Fiatalon lettél anyuka, lassan nyolc éve. Ma harminc vagy és három gyereket neveltek a férjeddel…

P.Cs.: …az osztálytársaim csak most kezdenek szülők lenni. 

D.T.K./WMN: …ráadásul a nyilvánosság előtt zajlik az életetek egy része, nagyon valódi, sokszor megosztó vagy tabusított dolgokról beszélsz. Biztos vagyok benne, hogy többszörösen megéled azt, hogy túl ilyen, túl olyan, és közben meg nem elég ilyen vagy amolyan vagy. Egyszerűen nem lehetsz elég jó. Ez egy női alaptapasztalat. 

P.Cs.: Minden területen érzem, hogy nem vagyok elég jó. De nem feltétlenül a társadalmi visszajelzések miatt.

Ha állandóan otthon vagyok és mindent a gyerekeknek rendelek alá, akkor azt érzem magamban, hol vagyok én, az én poharam mikor fog visszatöltődni?

Olyankor nem vagyok például elég jó barát. Márpedig a gyermektelen barátaim rettentő fontosak nekem, mert egy másik perspektívát mutatnak az életről, és velük csak Csenge tudok lenni, ami felszabadító.

D.T.K./WMN: Idáig el kellett jutnod, hogy ki merd mondani: csak Csenge is fontos. Amikor valaki 22 évesen egy épp, hogy elindult párkapcsolatban hirtelen várandós lesz, akkor ott nagyon gyorsan kell szerelmes nőből egy szülőpár egyik felévé, majd valakinek az anyukájává válni. Bence sem volt sokkal idősebb. Ez kemény menet, sok potenciális lelépési ponttal.

P.Cs.: Hatalmas kihívás volt.

Az emberek szokták azt mondani, hogy szerencsénk volt, hogy együtt maradtunk. Szerintem viszont az volt ebben a szerencse, hogy időben és földrajzilag egy helyen voltunk és megismerkedtünk. Minden más kőkemény munka.

Bencével mindketten nyitott emberek vagyunk – egymásra és a fejlődésre is. Ezen a gyorsvonaton nemcsak, hogy megmaradtunk, hanem minden évben azt érzem, hogy ennyire még nem szerettem a férjem soha. Az, ahogy rám néz, vagy én nézek rá… én minden egyes embernek ezt kívánom a Földön. És ez azért is van, mert szerelmen kívül érzünk tiszteletet, toleranciát, empátiát is egymás iránt. Teret adunk egymásnak a hibázásra, arra hogy rossz szülők legyünk egy adott helyzetben. És nagyon egyenesen megmondjuk egymásnak, ha valami sok, ha a másik türelmetlen vagy fájdalmat okoz. 

D.T.K./WMN: Ezt, amit most lefestesz, nálatok sokkal idősebb, sokévtizedes párok próbálják több-kevesebb sikerrel megtanulni terápiában. És ez az állítás különösen úgy erős, hogy Bence egy nagyon más típusú születési családból érkezett, mint te, kevésbé ideális működésű környezetből jön, sok sebbel, nem jó mintákkal. 

P.Cs.: A mi együttműködésünknek az a kulcsa, hogy Bencének én és a mi családi egységünk annyira fontos, hogy hiába nincsenek mintái, szeretne és képes is fejlődni, megszakítani a mérgező spirált. És képes arra, hogy hallgasson rám ezen a téren, mert úgy érzi, hogy bennem ez a tudás jobban megvan, otthonosabban mozgok az érzelmi kommunikációban, könnyebben navigálom magunkat, és rátalálok a segítségre, ha arra van szükség. Évek óta járok terápiába, ott is dolgozom ezekkel e témákkal, és sokat olvasok is. Mindezt persze nem mindig tudjuk a gyakorlatban hasznosítani, néha teljesen bagatell hülyeségeken összeveszünk, szóval még sok közös tanulás áll előttünk. Nem baj, állunk elébe. Őt az motiválja, hogy csak úgy ne csinálja, ahogy az ő családjukban volt. 

D.T.K./WMN: Úgy tűnik, hogy kapott az élettől egy gyógyulási lehetőséget. Arról nem is beszélve, hogy a gyerekeitek ezzel egy érzékeny férfimintát és egy jó kapcsolati mintát látnak. 

P.Cs.: Sok férfinak ez a működés sértené az önbecsülését – ezt a visszajelzésekben is látjuk. Nagyon sokat segít, hogy én is ezt láttam otthon gyerekként. A szüleim 30 éve házasok, végignéztem a mélypontjaikat is, de azt láttam, hogy képesek voltak mindent megbeszélni, akkor is ha fárasztó. Amikor Bencével találkoztunk, nyíltan megmondtam neki: „én egy olyan házasságot szeretnék, hogy…”

D.T.K./WMN: …hogy? Milyen házasságot szerettél volna?

P.Cs.:

Én egy olyan házasságot szeretnék, hogy a gyerekeinknek aztán a lehető legkevesebbet kelljen gyógyulni később belőle. Olyan nincs, hogy nem látod a szüleid kapcsolati hibáit, és nincs kapcsolat hibák nélkül. De számomra fontos volt, hogy olyan mintát lássanak, hogy később majd akarjanak összeházasodni valakivel.

Nem azért, mert ez egy elvárt társadalmi modell, vagy ezt illik, hanem vágyjanak egy ilyen szövetségre. 

D.T.K./WMN: Azzal, hogy a kapcsolatotok indulása után nagyon gyorsan, huszon-egynéhány évesen jött az első baba, felsorakozott még jó néhány fontos kérdés előtted. Például, hogy ki vagy te? Mi mindenből áll össze az identitásod? Milyen ajtók záródnak be most ezzel? És ebben a helyzetben meg kellett küzdened a gyermekágyi depresszióval is. Vissza tudsz vinni abba a sötét szobába? Milyen volt az a Csenge? 

P.Cs.: Ez a sötét szoba kép azért is nagyon jó, mert egy hatodik kerületi gangos bérház udvari lakásában laktunk, ahová alig szűrődött be napfény. Én nem tudtam, hogy létezik olyan, hogy gyermekágyi depresszió, anyukámat ez elkerülte mind a négy alkalommal. De a családban több depressziós ember is van, és az első terhességem váratlanul ért minket – később megtudtam, hogy ezek hajlamosító tényezők.

Egyszer csak azt vettem észre a kórházban, hogy nem úgy dédelgetem, becézgetem a babámat, mint a többi anyuka. Először azt gondoltam, hogy biztos fáradt vagyok. Utólag már azt is tudom, hogy ez egy olyan hullámzó hormonális állapot, ami egy szintig természetes és elmúlik. De nálam nem múlt el. Hazavittük a babánkat, aki hasfájós volt, nem tudtam szoptatni sem, aztán leköltöztem a szüleimhez Abaúj megyébe, hogy legyen segítségem. De ez még egy lapáttal rátett, mert felbomlott a hármunk kis egysége. Azt vettem észre, hogy akkor vagyok boldog, ha a gyerek alszik, ha ébren van és sír, az rettentően frusztrál, szorongani kezdek, és nem azt érzem, hogy dajkálni akarom, hanem azt akarom, hogy vége legyen. És közben a legerősebb érzésem a düh volt; hogy nekem ti hazudtatok!

Azt mondtátok, hogy ez lesz életem legszebb időszaka, hogy majd csodálatos lesz minden, a sebek maguktól meggyógyulnak, a szoptatás magától jön… Ehelyett hatalmas gátszakadással, nem működő mellekkel itt vagyok egy ordító gyerekkel és nem tudom ezt szeretni. És közben még szar anya is vagyok, mert nem ezt kellene éreznem. 

D.T.K./WMN: Hogy jutottál segítséghez? 

P.Cs.: Bence séta közben észrevette, hogy a itt Pesten, a hatodik kerületben van egy központ, ahol nehéz helyzetbe került anyákat vártak. Megosztotta velem azt is, hogy mit lát rajtam, hogy nagyon nem oké, ahogy vagyok. Elmentem oda, Bencus öt hónapos volt, és akkor nevezték nevén először, hogy ez gyermekágyi depresszió. 

D.T.K./WMN: Hogyan hatott a gyerekre, hogy te a terápiának köszönhetően jobban lettél? 

P.Cs.: Nagyon jól hatott rá. Megértettem, hogy a fizikai problémáján lehet segíteni, de alapvetően nincs baj vele. Ahogy velem sem. 

D.T.K./WMN: Mennyire aggódtál a következő két terhességed előtt, közben, hogy újra be kell menned majd abba a sötét szobába? 

P.Cs.: Aggódtam, de azzal nyugtattam magam, hogy edukáltam magam. Megtudtam, hogy a depresszió hajlamosító tényezői közül nálam a többség fennáll, de azzal, hogy információm lett és ráláttam erre a helyzetre, tudtam rá készülni.

Tudtam, mivel állok szemben, tudtam, mire van szükségem, képes voltam azt mondani a férjemnek, hogy Bence, figyelj, te most megfogod ezt a két gyereket és elviszed őket valahová egy órára, én pedig egyedül leszek itthon.

Takarítok vagy csak nézek ki a fejemből.

D.T.K./WMN: 2022 óta gyártod a tartalmat a Titkok-oldaladra, ma már követnek 320 ezren, az Instagramon még 40 ezren. Ha valaki visszapörget 3-4 évvel ezelőttre, akkor végigkövetheti, ahogy fejlődsz, érik a személyiséged. 

P.Cs.: Adél egyéves volt, amikor a csatornám elindult, nagyjából fél évvel később lettem terhes a harmadik babával. 

D.T.K./WMN: Mi az, amit leginkább megtanított neked ez a négy év a nyilvánosság előtt? 

P.Cs.: Huhh, de jó kérdés ez, várj, gondolkodom kell… Azt, hogy nem közölhetem a gondolataimat, véleményemet tényként. Ebben fontos szerepet játszottak a visszajelzések. Attól, hogy nagy a hangom, határozott vagyok, a saját megéléseim, érzéseim még nem univerzális igazságok. Egy dolog biztos: a változás, én is változom, a túlzott magabiztosság butaság. Bevallom, nem voltam felkészülve, hogy ebből ilyen mértékű publicitás lesz. Ez a sok százezer követő nagyon sokféle ember. 

D.T.K./WMN: És óriási felelősség, pláne olyan témákban, amelyekben a szülők jellemzően egyedül vannak, kevés információval. Ha egy szóba kellene sűrítenem azt, amiről az imént beszéltél, mint tanulság, az az alázat lenne. 

P.Cs.: Abszolút. Alázatot mindenképp tanultam. A másik oldalon viszont azt is, hogy lehet véleményem, lehet saját tapasztalatom, amit a megfelelő módon képviselhetek – nem kell elnézést kérnem érte, vagy két mondatonként hozzátennem, hogy tisztelet a kivételnek. Megtanultam elhordozni, hogy ha te megsértődsz a mondanivalómtól, akkor az benned valamit elindított, de az nem az én hibám, azzal nem nekem van dolgom. Például vannak, akiket nehezen érint, hogy mi Bencével tényleg jól megvagyunk, szépen élünk, de ezt már nem akarom bizonygatni. 

D.T.K./WMN: Azért a hangodon érzékelem, hogy bosszant, hogy még mindig megkérdőjelezik ezt.

P.Cs.: Bosszant, igen. De valahol megértem, mert a közösségi médiában tényleg gyakran tapasztalhatjuk, hogy a boldogra vágott videók mögött valójában nem boldogság van. És talán nem is az bosszant igazán, hogy nem hiszik el, mi tényleg jól vagyunk, hanem inkább az, hogy sokan minket tartanak a kakukktojásnak, mert ők otthon, vagy a környezetükben nem ezt élik meg. Tudom, hogy sokan elválnak, ez az élet, de könyörgöm, válni is lehet szépen. Volt egy videónk, ami megbotránkoztatott embereket, abban arról beszéltünk, hogy mi lenne, ha elválnánk. 

D.T.K./WMN: Jó, hogy ezt felhozod, mert épp azon gondolkodtam, hogy reagálsz majd, ha megkérdezem, hogy nálatok ez felmerült-e valaha.

P.Cs.: Ez nem kellene, hogy tabu legyen! Én abban hiszek, hogy minél több olyan gondolatot kimondtok a pároddal, amit amúgy csak a saját fejedben szokás futtatni, annál nagyobb mélységeket nyittok meg egymás felé, annál nagyobb lesz a bizalom. Én mindig arra vágytam, hogy a férjem tényleg a legjobb barátom legyen. Ha mi elválnánk, nem tudom elképzelni azt a helyzetet, hogy nem szeretettel fordulunk egymás felé.

22-24 évesen házasodtunk össze. Előttünk van még… 60 év? Hát ne haragudjál, de 60 év nagyon sok idő!

Azzal a témával is szoktunk foglalkozni a videóinkban, hogy a kapcsolatunk fontosabb, mint a gyerekek. 

D.T.K./WMN: Ez is kikészíti a követőidet, gondolom. 

P.Cs.: Nagyon. Pedig a gyerekeink belőlünk lettek, mi vagyunk az alap. Ha mi nem vagyunk jól, ők sincsenek jól. Sokszor muszáj vagyunk magunkat priorizálni.

D.T.K./WMN: Azon gondolkodom, hogy ennek a beszélgetésnek lehetne majd az a címe, hogy „a mi kapcsolatunk fontosabb, mint a gyerekek”... mit szólnál hozzá?

P.Cs.: Hm, lehet, hogy az egy kicsit túlságosan clickbait. 

D.T.K./WMN: Ezzel egyetértek. A gondolat maga viszont nagyon fontos, és bátor dolog ezt kihangosítani, mert sok házaspár nem így csinálja. Különösen a nők hajlamosak azt a társadalmi elvárást belsővé tenni, hogy neked anyaként fel kell áldoznod magad, a te életfeladatod az, hogy szolgálj, és az identitásod egyéb részei – nő, szakember, feleség, barátnő… – kevésbé fontosak. Hiszen még a nevedet is elveszíted. 

P.Cs.: Volt egy kulcsmondatunk ebben a videóban, hogy a gyerekeidnek az a dolguk, hogy kirepüljenek, de a párod ott marad, az asztal túloldalán. És amikor ti 20 évig csak a pelenkakiütésről, a betegségekről, a különórákról, a kamaszkori problémákról beszélgettek, de egymásról soha… akkor ne csodálkozz, ha nem ismeritek meg egymást, amikor ketten maradtok. 

D.T.K./WMN: Jó, akkor legyen az a címe az interjúnak, hogy „a gyerekeidnek az a dolguk, hogy kirepüljenek, de a párod ott marad”. 

P.Cs.: Szerintem ez jó!

D.T.K./WMN: Megegyeztünk.

D. Tóth Kriszta