Nem a körülményeik mutatják meg, mennyit érnek – a lakhatási szegénység arcai (képriport)

–

A választás után az egyik első mém, amely eljutott hozzám, Lázár Jánost ábrázolta: a bukott miniszterelnök beszéde alatt a színpadon állt, az ájulás határán, ujjait tördelve. Az internet leleményes népe a kezei közé egy vécékefét montírozott. Szöveg sem kellett a képhez, mindenki értette a célzást. Vagy legalábbis azok biztosan, akik az elmúlt másfél évtized lázálomszerű időszakában pontosan látták, mit jelent a szegénység, a kilátástalanság és a fokozatos ellehetetlenülés. Sokszor úgy tűnt, egyedül azok nem értik mindezt, akiknek a legtöbb lehetőségük és felelősségük lett volna tenni ellene. 

Pedig 16 év alatt szakmai iránymutatások mentén nagy változásokat érhettünk volna el. Hogy milyen bántóan sok ponton hagyta cserben a saját polgárait az előző vezetés, ami a szociális felzárkóztatást illeti, arról Fiala Borcsa írt cikket. 

Nem túlzás azt állítani, hogy szinte minden döntés, intézkedés és meghozott rendelet az ollót csak nagyobbra nyitotta, és egyre szélesebb tömegeket rugdosott olyan mélységbe, ahonnan szinte lehetetlen visszakapaszkodni. És ahelyett, hogy azoknak, akik még pár ujjal kapaszkodtak a perembe, segítséget nyújtott volna, inkább rátaposott a kezükre azzal, hogy a szegénységet és a rászorultságot még démonizálta és bizonyos esetekben kriminalizálta is.

A leszakadás határán és azon túllévő emberek sorsának visszafordítása és társadalmi integrációja mellett tehát elmaradt az a szemléletformálás is, ami segítene a szegénységben élőket rétegzetten látni. 

Hogy mekkora lenne erre a fogékonyság azok részéről, akik nem találkoznak napi szinten a nélkülöző tömegekkel, arra bizonyíték A szavazat ára című dokumentumfilm 2,3 milliós megtekintése. 

Sokan, akik nem ismerték testközelből a vidéki szegénységet, sztereotípiák mentén gondolkodtak arról, „miért vagyunk teljesen másban”. Hogy nem egyszerűen eltérő véleménybuborékokban élünk, hanem másik realitásban, az érezhető volt – csak ennek az oka nem rajzolódott ki ilyen élesen. Hogy ezt a szakadékot alapvetően egyetlen dolog formálja, arra nagyon erős választ adott ez a film is. Ez a dolog pedig a politika.

Ne hagyjunk embereket az utcán!

Ez kólintott fejbe engem már akkor is, amikor februárban elkezdtem az Utcáról Lakásba! Egyesület ügyfeleit felkeresni és szeretve vigyázott otthonaikról kérdeztem őket, hogyan jutottak hozzá, milyen volt a beköltözés folyamata, miként zajlott az együttműködés az egyesülettel. A történeteket hallgatva és az ULE egyik alapítójával, Kovács Verával beszélgetve vált világossá számomra, hogy a hajléktalanság kérdésének megoldásához egyetlen dolog kellene, akarat. Politikai és társadalmi igény arra, hogy ne hagyjunk embereket az utcán, kunyhókban, sátrakban élni. 

Persze nem úgy, hogy büntethetővé tesszük az életformát, hanem épp ellenkezőleg: szolidaritással.

Magyarországon mindössze a lakásállomány 2 százaléka van önkormányzati kézen. Ez azt jelenti, hogy akik a brutális ütemben dráguló ingatlanpiacon nem találnak számukra megfizethető lakhatási lehetőséget, azok nem tudnak hova fordulni – miközben országosan több százezer ingatlan áll üresen. Vagyis: nincsenek a pontok összekötve.

Ráadásul az önkormányzatok szociális bérlakás-állományában rengeteg rossz állapotban lévő, lakhatásra alkalmatlan, üresen álló lakás van, amelyeket nem tudnak hasznosítani. Így ezekkel a lakásokkal általában nem történik semmi.

Nem túlzás azt állítani, hogy az elmúlt hetekben-hónapokban az is állandóan politikával foglalkozott, aki egyébként sosem szokott. Porondon van tehát a politika, ezért most történelmi esélyünk van arra, hogy a lakhatás ügyét közös akarattal és politikai tettekkel jó irányba mozdítsuk. Ugyanis megakadályozni azt, hogy emberek életvitelszerűen éljenek az „utcán” csak úgy lehetne, ha megelőző lépéseket tennénk azért, nehogy ott kössenek ki, vagy mindent megtennénk annak érdekében, hogy onnan minél hamarabb méltó körülmények közé kerüljenek. 

Ennek tudatában kell meghozni minél hamarabb minden lehetséges kormányzati döntést.

A fiatalok, akikkel az ULE ügyfelei közül találkoztam és beszélgettem, mindannyian hasonló életkezdetről meséltek: állami gondozottak voltak, vagy azért, mert árván maradtak, vagy azért, mert nagyon szegény családból származtak.

Az állami gondozásban élő, illetve javítóintézetbe került fiatalok sorsa az utóbbi években a hazai közbeszéd fókuszába került. Egyre világosabb, hogy az ellátórendszer olyan mértékben erodálódott, hogy azok számára is beszűkíti a mozgásteret, akik elhivatottan és érzékenyen szeretnének a rájuk bízott fiatalokért tenni. Pedig Pali története is arra mutat rá, mennyire fontos lenne észrevenni és kibontakoztatni a tehetséget és a cselekvési vágyat azokban is, akik szülői iránymutatás és biztonságos háttér nélkül nőnek fel.

Pali története

Palit félévesen emelték ki a családjából, két testvérével együtt. Megjárt több javítóintézetet is, de azt mondja, jobb volt neki ezekben az intézményekben, mintha a családjában maradt volna, hiszen a szülei végképp nem tudtak volna róla gondoskodni. Az intézmények működésének gyakori brutalitása ellenére is jó szívvel emlékszik vissza egy tanárnőjére, aki mindent megtett, hogy felkeltse és megtartsa a motivációját a tanulásra. 

Amikor Pali 18 évesen kikerült az állami gondozásból, felkereste hajléktalanná vált anyját, és odaköltözött hozzá a Terebesi erdőbe. Mindenféle munkát elvállalt, amit csak talált, hogy egyről a kettőre jusson, és kiemelkedjen örökölt sorsából. 

„Semmilyen családképem nem volt. Elképzelni sem tudtam, hogyan működik egy támogató közeg, nagyon nehéz volt saját minta nélkül mindent egyedül kitalálni” – emlékszik vissza Pali azokra az időkre, amit mások fészekrakásnak neveznének. Amikor kiderült, hogy párjával gyerekük lesz, nem volt hol lakniuk, az ULE segítette őket hozzájutni egy romos állapotban lévő lakáshoz, amit saját erejükből újítottak fel. 

Bár nagyon örülnek az otthonuknak, mindennapi problémát jelent számukra, hogy a szomszédjukban folyamatosan drogügyletek zajlanak. Az azóta kamaszkorúvá érett lányt, Jázmint távolabbi iskolába, zeneórára viszik, hogy jobb életkezdési feltételeket teremtsenek neki, mint amilyet ők örököltek.

Amikor a gyermekotthonokban és javítóintézetekben nevelkedő fiatalokról hallunk a hírekben, továbbgondoljuk vajon a sorsukat? Milyen esélyt kapnak a társadalomtól azok, akik 18 évesen kikerülnek ezekből az intézetekből? Majdnem semmilyet.

És miért? Szerintem közönyösségből. Szerintem azért, mert rendszerszintre emelkedett ez a közöny. Megtehetjük, hogy elfordítjuk az arcunkat attól, amivel kellemetlen szembesülni.

Az ULE ügyfélköréből megismert emberek többsége azt mondta, hogy vidéken egyáltalán nem talált munkát. Akikkel hosszabban volt alkalmam beszélgetni, azoknak a nagy része jelenleg takarításból él. Szeretik és megbecsülik a munkájukat, a legtöbbjük akkor is folyamatosan dolgozott, amikor nem volt rendezett a lakhatása. Láthatatlan és értékes munka ez, amivel a társadalmunk működéséhez hozzájárulnak. Ők varázsolják éjszaka tisztává például azokat az irodákat és helyiségeket, ahova reggel a specialty kávéval a kezükben a társadalom szerencsésebbjei besétálnak. 

Sóhajtva emlékszünk vissza Lázár János egykori „aki keveset keres, az annyit is ér” kijelentésére vagy a vécépucolós megszólalására… vagyis arra, hogy szerinte a magyarok nem szívesen takarítják a vonatok vécéit, így a cigányságnak ez a feladat például kiváló lehetőség lenne a boldogulásra.

Amikor visszagondolunk erre, azt ne azért tegyük, hogy újra felidegesítsük magunkat a végtelen cinizmuson és érzéketlenségen. Azért emlékezzünk vissza mindennap – egészen addig, amíg nem teremtünk más feltételeket –, hogy pontosan lássuk magunk előtt a célt. 

Szembesüljünk vele minden nap, egészen addig, amíg szükséges, hogy az utcán vagy lakhatási szegénységben élők „nem annyit érnek”, amilyenek a körülményeik. A társadalmi berendezkedés tesz különbséget ember és ember között, és ezt a különbséget a közöny és a cinizmus önti betonba.

Nézzünk szembe a szegénységgel!

Amikor visszaemlékezünk ezekre az arrogáns mondatokra, akkor ne csak a politikusokra emlékezzünk, sokkal inkább arra, hogy ezek az odavetett mondatok hogyan formálták a közgondolkodást, a morált, az emberek egymáshoz fűződő viszonyát. Minden ehhez hasonló odavetett kijelentés métely az emberek lelkén. 

Nagyon gyorsan el kellene végezni azt a munkát, amely képes megmutatni a szegénységet a maga rétegzettségében azoknak is, akik nap mint nap nem találkoznak vele.

Hogy milyen erősen élnek a társadalomban a sztereotípiák, azt jól mutatja Edit története is. Miután egy trombózis következtében amputálni kellett a lábát, és tolószékbe került, sokan a testi fogyatékosságát látva automatikusan értelmi fogyatékossággal élőnek is hitték. Edit szintén állami gondozásban nőtt fel, nincs alatta védőháló. A műtét után elveszítette a munkáját, és amikor megemelték az albérlete árát, gyakorlatilag egyik napról a másikra az utcán találta magát.

A társadalmat strukturálisan meghatározó egyenlőtlenségek miatt rengetegen élnek ma úgy, hogy csak néhány lépés választja el őket attól, hogy gyorsított felvételben kerüljenek a társadalom peremére. De a talaj nemcsak azoknak a lába alól csúszhat ki, akik a szegénységi küszöbön élnek.

Jutka története 

Jutka Kárpátalján élt családjával egy házban. Egy frissen felújított házban, aminek minden szegletét szerette, egy telken, ahol minden gyümölcsfa az övé volt, egy vidéken, ahol nem kút van, hanem a forrás vizét vezették be a házba. Aztán érkezett egy telefon, hogy Oroszország megtámadta Ukrajnát.

A háború kitörése után férjével és kisfiával menekültek Magyarországra, hátrahagyva a házat, benne az emlékeket, a bútorokat,  az életüket. Egy csapásra menekültek lettek – sokkoló volt megérkezni egy menekültszállóra, amit korábban Jutka csak tévében látott. Szembesült vele, hogy mindene, ami az anyagi világban létezett, elveszett.

Otthon segédápoló volt, itt egy kínai kifőzdében kezdett el dolgozni, majd takarított. Fia speciális nevelési igényű gyermek, szakiskolába jár. Jutka nem lát esélyt rá, hogy ha egy háborút túlélt országba visszaköltöznének, ott is meg tudná adni neki azt, amire szüksége van. Ott ugyanúgy nulláról kellene újrakezdeni mindent, mint ahogy itt is négy éve a nulláról indultak.

Azt viszont nem a nulláról kellene kitalálni, hogy milyen tényezőket kellene társadalmi szinten vizsgálni és javítani. Léteznek erre kutatások már évtizedek óta, csak valahogy rendre bekerülnek a fiókba. Pedig már a „szegények védelmezőjeként” ismert Ferge Zsuzsa, aki egész életét és tudományos munkásságát egy szociáldemokrata társadalompolitikai vízió mentén az egyenlőtlenségek felszámolásának szentelte, 2014-es székfoglalójában világosan fogalmazott: „ha továbbra sem veszi komolyan a politika az egyenlőtlenségek tarthatatlanságát, akkor az emberek nagy részének rossz lesz ebbe a társadalomba beleszületni, élni és megöregedni”.

A szegénység és a társadalmi mobilitás hiánya az egyén szintjén tekinthető (szomorú) adottságnak, viszont a társadalom szintjén valami olyasmi, amit akár meg is lehetne változtatni, ha van erre akarat. Ehhez elengedhetetlen, hogy működjenek olyan szervezetek, mint például az ULE, és legyen hatása a társadalomtudományi kutatások eredményeinek. 

A gyermekszegénység ennek egy kiemelt területe, de általánosságban igaz, hogy feltárni a társadalom rejtett (és kevésbé rejtett) mechanizmusait nemcsak tudományos cél, hanem a társadalom önismeretének egyik előfeltétele, és szükséges kiindulási alapja a szembesülésnek, illetve annak, hogy a társadalom be tudjon avatkozni ezekbe a folyamatokba. Vagy egyáltalán döntést hozzon arról, hogy be akar-e avatkozni.

Képek: Chripkó Lili

Chripkó Lili