–

Büszke, idős férfi néz velem farkasszemet, ahogy belépek a terembe. Bal kezével puskát emel a fedetlen mellkasához. A bőrét sötét festékkel rajzolt vonalak ékesítik. Felkarjain gyöngypántok, a madártollból készített fejdísze olyan, mint egy színes glória. Jellegzetes ajaktágítója egy nagyobb korong, ami az álla fölött ugrik előre, kisfiú korában kezdték el hozzá tágítani a húst. 

A mebengokrék (ők nevezik így magukat, más népek kajapónak, azaz „majomszerűnek” hívják őket, feltehetően egy rituális álarc miatt) eredetileg nem az őserdőben éltek, hanem attól keletre, ám ahogy a 19. században Brazíliát elkezdték benépesíteni az európai hódítók, a folyamatos összetűzésekkel nyugatra nyomták az őslakosokat. A mebengokrék egyre távolabbra vonultak az esőerdőbe, és egyre harciasabbakká váltak. A 20. századra ők lettek Közép-Brazília legfélelmetesebb népe, megtámadtak mindenkit, aki bement a területükre, legyen az brazil telepes vagy más őslakos közösség tagja – sőt, a mebengokrék egymás között is gyakran háborúskodtak. A közösség központi összetartó ereje és a legfőbb férfiúi erény is a harc volt, aminek során nemcsak a területüket védték, de el is rabolták, amire a közösségüknek szüksége volt, akár embereket is.

A változás az 1950-es években indult el, részben az antropológus Villas-Bôas fivéreknek köszönhetően, akik nemcsak több őserdei közösséggel vették fel először a kapcsolatot (gondosan dokumentálva a kultúrájukat), de a terület gazdasági kiaknázásában érdekelt brazil állammal szemben is hatékonyan képviselték az őslakosok érdekeit.

A megbékélési folyamat itt azt jelentette, hogy a mebengokrék kevesebbet harcoltak a brazilok ellen, több falu lassan közelebb húzódott a folyópartokhoz (így már vízen is könnyebben el lehet őket érni), a 20. század második felében pedig megjelentek az őslakos közösségekben a brazil indiánvédelmi hivatal képviselői, orvosok, protestáns prédikátorok, és az antropológusok is. A kapcsolatfelvételnek ugyanakkor tragikus következményei is voltak: az influenza-, kanyaró- és himlőjárványok tíz év alatt a lakosság 60 százalékát megölték. Azok a csoportok, akikhez Verswijver érkezett, emiatt még mélyebbre húzódtak az esőerdőbe.

Verswijver mintegy 50 évig kutatta a mebengokrékat, előbb egyedül, majd feleségével együtt: barátainak és rituális rokonainak az életét több generáción át követte. A pályája azért is annyira érdekes, mert fél évszázad krónikásaként tanúja azoknak a folyamatoknak, amelyek részeként a közösségi összetartás kulcsa a harc helyett fokozatosan az ünnep, a rítus lett. Ahogy pedig a kiállításból is kiderül, az őslakosokkal való kapcsolata sokkal mélyebb és személyesebb, mint első pillanatra tűnik.

Egy apa mosolya és a jaguár őrülete