–

Néhány évvel ezelőtt Sara Rossein bukkant rá egy antikváriumban a The Money Player: The Confessions of America’s Greatest Table Tennis Champion and Hustler (amit talán úgy fordíthatnánk: A pénzre játszó – Amerika legnagyobb asztalitenisz-bajnokának és megélhetési játékosának vallomásai) című könyvre. Rossein úgy gondolta, hogy a kötet – egy 1974-es memoár a nagyszájú, vagány zsidó asztalitenisz-zsenitől, Marty Reismantől – érdekelheti a férjét, a filmrendező Josh Safdie-t (Csiszolatlan gyémánt, Jó idő), úgyhogy megvette neki. Jó volt a szimata, Safdie lecsapott a nem mindennapi történetre. Reisman visszaemlékezéseit ugyanakkor szabadon kezelte, sok ponton átalakította. Lássuk hát, ki volt az ihletadó múzsa valójában!

Hol lakoma, hol éhínség

Martin Reisman 1930-ban született, és Manhattan Lower East Side negyedében nőtt fel. Az anyja, Sarah orosz bevándorló volt, az apja Morris pedig taxisofőr és megszállott szerencsejátékos. Soha nem nyert, írta Reisman a memoárjában, illetve egyszer mégis: 10 ezer dollárt, amit azonnal el is vesztett kockán. „Nálunk otthon hol lakoma volt, hol éhínség – többnyire éhínség” – írta Reisman a könyvében. Tízéves volt, amikor az anyja besokallt, és elhagyta Morrist. Átköltözött fiával egy bérházba, amelynek a közelében volt egy park, és egy pingpongasztal. Ott, annál az ütött-kopott, szabadtéri asztalnál találta meg a vékony, szemüveges Marty az életcélját. Nem mellesleg: pánikbeteg volt, és a játék segített neki a rohamok leküzdésében is.

A történet megértéséhez érdemes tudni, hogy az asztalitenisz népszerűsége New York Cityben az 1930-as években ugrott meg, mert olcsó szórakozásnak számított egy olyan időszakban, amikor a várost a gazdasági világválság különösen súlyosan érintette. A ’40-es, ’50-es években az asztalitenisz köré szerveződött egy nagyon izgalmas, „csodabogár” szubkultúra. Szerencsejátékosok, orvosok, színészek, diákok és még ezerféle ember járt le rendszeresen az éjszakába, hogy versenyezzen, fogadjon vagy csak bámészkodjon. Egy tehetséges játékos egyetlen éjszaka alatt akár több száz dollárnyi készpénzt is össze tudott szedni. Ebben a világban lett a tinédzser Marty Reisman sztár.

Tizenkét évesen játszotta az első pénzes meccsét egy parkban. Kikapott – de nem adta fel. A fejébe vette, hogy ő lesz a legjobb. Olyan helyet keresett, ahol profi játékosok vannak, így került a Lawrence’s Broadway Table Tennis Clubba, ami egy füstös, lehúzós, gengszterek által működtetett manhattani lebuj volt, korábban titkos szeszbarlang. Hustlerek játszottak, azaz olyan játékosok, akikre fogadni lehetett. Amerika legjobb pingpongózói voltak itt, közülük jó néhányan később országos bajnokságokat nyertek, és bekerültek az Egyesült Államok világbajnoki csapatába.

„Amikor először kerültem a Lawrence’s-be, sokan legyőztek. A játszótéri tapasztalataim alapján azt hittem, különleges vagyok. Hamar kiderült, hogy nem. Egy darabig ámulattal néztem ezeket az embereket, de nem sokkal később már mindegyiküket meg tudtam verni.”

Ütni és ütni

Marty Reisman tizennégy éves korában már asztaliteniszből tartotta fenn magát. Mindig tartotta magát egy szabályhoz: soha nem fogadott senkire, csak saját magadra. Minden nap iskola után rohant a Lawrence’s-be, és ott maradt hajnalig. Amikor ez bosszantani kezdte az anyját, Marty az apjához költözött a Broadway Central Hotelbe – a férfi akkor ott dolgozott. Amikor nem volt mit enniük, és a hotelben esküvő volt, Marty felvette az öltönyét, besurrant, leült, és szemrebbenés nélkül megvacsorázott, aztán ment pingpongozni. Morrist nem zavarta a fia megszállottsága, hiszen végre sikerült neki is nyerni – ha a fiára fogadott.