„Mondd, hogy mi lesz most velünk?” – A Papa megrázó látlelet az idősgondozásról

–

Papa, alias Ponczók Zoltán nyolcvanéves és bottal jár. De kora és fájó lába ellenére ide-oda cikázik a Józsefvárosban gurulós bevásárlókocsijával, amely tele van mások emlékeivel. Hogy kacatokkal vagy kincsekkel, nézőpont kérdése. Ahogyan az is, kit látunk Papában. A lecsúszott, pálinkabarát, egykor szerencsejátékozó kisembert vagy a túlélőművészt, „Kurázsi papát”, aki a legkilátástalanabb helyzetben is képes a sors képébe nevetni, csapni a szelet a nőknek és elénekelni a kedvenc nótáit.

Papa több mint ötven éve költözött az ország keleti csücskéből a fővárosba, azóta próbálja megvetni itt a lábát több-kevesebb sikerrel. Józsefvárosban mindenesetre központi figura, mindenki ismeri, és mindenkit meghallgat. Kiterjedt kapcsolati hálójának köszönhetően úgy egészíti ki kicsike nyugdíját, hogy régiségekkel csencsel, piacozik, a lomisok körében nagy tiszteletnek örvend. A közösség tiszteli, de megtartani nem tudja, hisz mindenki a saját létfenntartásáért küzd itt napról napra.  

Egy idős ember, akinek nincs hova mennie

Papa négy középkorú, családos „gyerek” apja. Befogadják, de nem könnyű vele: indulatos, büszke, öntörvényű ember. Imádott felesége, Olga korai halála után elvesztette a talajt a lába alól, szerencsejátékba, italozásba menekült, és hajtotta a nőket. Így esett, hogy idős korára, a család támogatása ellenére lakhatási válságba került.

Nem arról van tehát szó, hogy magára maradt, hanem arról, hogy a család ereje véges, a fiai, ahogy milliók ebben az országban, szintén küzdenek a talpon maradásért, a rendszer pedig úgy működik, mintha végtelen kapacitása lenne a hozzátartozóknak.

Ponczók Attila rendező – aki a Gettó Balboa (amelynek producere volt) után most másik társadalmi töréspont felé fordul – a saját családja tapasztalatain keresztül mutatja be, milyen küzdelmes Magyarországon egy idős hozzátartozó intézményes ellátását megszervezni. A film nem szépíti a valóságot, hanem feltárja azt a helyzetet, amikor a gondoskodás már nemcsak a szeretetről szól, hanem „logisztikáról” is, hivatalokban kilincselésről, pénzről, időről és sokszor megalázó alkudozásról. 

Ponczók nem kozmetikázza a valóságot. Papa hibái, makacs, nehéz természete, stiklijei éppúgy megjelennek a filmben, mint az erényei. De az egész filmet átjárja mégis a megbocsátó, összekacsintó, szelíd, nem tolakodó szeretet, amelyet az alkotó a szereplője iránt érez – aki a nagypapája. Nincsenek könnyes összeborulások, teátrális jelenetek vagy szentimentális párbeszédek, de mint a beton repedésein kibújó kis virágok, úgy érhetők tetten apró gesztusokból, szavakból és csendekből, hogy ha neheztelnek is egyért-másért Papára a rokonok, ragaszkodnak is hozzá, törődnek vele, aggódnak érte.     

Ki a hajléktalan?

A kamera éveken át követi Papát, ahogy bolyong különféle átmeneti szállásokon, ideiglenesen meghúzza magát az Alföldi utcában, majd az Üdvhadseregnél. Bepillanthatunk sorstársai életébe is. Láthatjuk, mi történik azokkal az emberekkel, akik napról napra élnek, ezért nem tudnak tartalékot felhalmozni idős korukra, így, amikor már nem tudnak dolgozni, nincstelenné válnak. A film egyik legfájóbb része az a jelenet, amikor az átmeneti otthon lakói azon morfondíroznak, hogy ők hajléktalanok-e. Hisz volt munkájuk, otthonuk, „normális életet” éltek. Csakhogy a valóság – és az ellátórendszer – mást mond: aki intézményben, átmeneti szálláson, bizonytalan lakhatással él, az gyakorlatilag az utcán van, még akkor is, ha éppen van tető a feje fölött.

Papa idősotthoni elhelyezésre vár, és ez a várakozás nem néhány hét vagy hónap, hanem hét év. Túlságosan jó fizikai és mentális állapotban van ugyanis ahhoz, hogy felvegyék. 130 ezer forint a nyugdíja, ebből albérletre, drágább állami vagy magánotthonra nem futja, a gyerekeitől pedig nem fogad el támogatást.

A film a létbizonytalanság hétköznapjait mutatja meg, az alkalmazkodást, a dühöt, az alkukat, a remény kicsi szikráit, a „majd lesz valahogy” logikáját.

A történet tragikus iróniája, hogy amikor Papa végül bekerül egy idősotthonba, nem egészen három hónap múlva meghal. Ez a dramaturgia nem hatásvadászat, hanem diagnózis: mit ér a segítség, ha akkor érkezik, amikor már késő? Mit ér az ellátás, ha az ember addigra elfogy – fizikailag, lelkileg, társas kapcsolataiban?

Cserben hagyott családok

Közben a film másik szála – legalább ilyen fontos – a család. Amely viseli a gondoskodás terhét, és a feszültséget, amit Papa konoksága és kiszámíthatatlansága teremt. Generációkon át öröklődő patriarchális minták (a férfi az úr a háznál, ő tudja jobban, ő majd megoldja…) ütköznek a lakhatási válsággal és az ellátórendszer kuszaságával. A film egyik legerősebb kérdése az, hogy mikor válik a gondoskodás választásból kényszerré? És mit tesz egy családdal az, ha nem kapnak valódi segítséget sehonnan, és csak keringenek a bürokráciában.

A háttérben ott a magyar idősellátás strukturális problémája: az intézményes segítség sokszor csak évek múltán válik elérhetővé, miközben a „köztes megoldások” (átmeneti szállások, ideiglenes lakhatások) nem stabilitást, hanem vegetálást jelentenek.

A Papa nem szociológiai tanulmány, hanem művészi látlelet: azt mutatja meg, hogyan néz ki a rendszer „alulnézetből”. Nem egy gyors reakciófilm, hanem kidolgozott, hosszú megfigyelésre építő munka.

A Papa nemcsak a társadalom perifériájára szorult idősekről szól, hanem rólunk is. Arról a középosztályos illúzióról, hogy az öregkorunk majd „rendezett” lesz, mert dolgoztunk, mert adóztunk, mert családunk van. És arról a kijózanító tapasztalatról, amit Papa mond ki a filmben: „amikor az ember megöregszik, mán akkor baj van”.

A Papa premierje a 45. Magyar Filmszemle versenyprogramjában, február 7-én, szombaton 20.30 órakor lesz a Corvinban. A készítők számára a filmszemlés bemutató nem lezárás, hanem párbeszéd kezdete. A tervek között szerepelnek vetítések és beszélgetések, amelyek az idősek helyzetéről, az idősellátásról és a lakhatási válságról indítanak közös gondolkodást. 

Kurucz Adrienn