Pehelysúlyú harcosok – egy koraszülött ikerpár és az anyjuk gyógyulásának története

–

Gyereksírás helyett a gépek zaja

Már több mint három éve, hogy beléptem egy különleges, csodálatos világba. Az eleje piszok nehéz volt, kár szépíteni. Mindenkinek az. Mindegy, hogy hány éves vagy, hányadik szülésed, hány hétre szültél és hány életet hoztál e világra. Mindegy, hogy áttolnak, vagy saját lábon érkezel kettévágott és összefércelt testtel. Nem számít, hogy nem vagy jól, és még küzdesz, hogy jobban legyél, jobban legyen a tested, mert a lelkednek sokkal több idő kell, mint azt gondoltad volna. Mindegy, hogy két óra vagy két nap múlva, aznap, másnap vagy napok múlva, de mindenkinek nehéz átlépnie azt a bizonyos küszöböt, ahol minden bizonytalan és rémisztő. A levegőt átjárja a fertőtlenítő szaga, és húsig hatol. Gyereksírás helyett gépek zúgnak.

Ezen a helyen kicsit összeér az ég és a föld. Senki nem így tervezte, senki nem ezt érdemelte, kivétel nélkül fáj valahol. A félelem és a bizonytalanság közös mindannyiunkban.

Én a következő szakaszokon mentem keresztül. Ismerős közülük számodra is jópár?

Tagadás

Utolsó terhesség, és az első érintés, ami még várat magára. Két 800 grammos csomag, félig készen az életre. Önállóan lélegeznek, a körülményekhez képest jól vannak, jelentsen ez bármit is. Az agyam védekezni kezd, hétköznapi dolgok foglalkoztatnak. Hogy mondjam el a testvéreknek? Ki, mikor, hova, hogyan jut el? Meddig fog ez tartani? Hogy szervezzem meg az életünket? Amikor elbúcsúztunk, nem tudtuk, hogy ez a búcsú hónapokra szól.

Harag

Hetekig őrlődöm a történtek miatt, egyfolytában azon gondolkodom, amin nem tudok változtatni. DÜHÖS vagyok, csupa nagybetűvel! Megőrjít a tehetetlenség. Leginkább magamat hibáztatom, pedig a koraszülés hátterében rejlő ok az esetek többségében ismeretlen. Az önvád a legnagyobb ellenség az út kezdetén. Sosem éreztem egyszerre ennyi mindent, és sosem éltem még ennyire. Minden érzékem felerősödik. Mélyen megérint minden mélypont, rossz hír és visszaesés, pedig tudom: az út sosem egyenes.

Mélypont

Hogy lehet, hogy minden reggel felkel a nap, hogy az emberek munkába mennek, gyerekek születnek, hogy mehet az élet tovább, miközben körülöttem megállt az idő és megfagyott a levegő? Minden korábbi probléma nevetségesen hétköznapinak és jelentéktelennek tűnik, amiket eddig annak éreztem, amik másokat foglalkoztatnak. Hogy milyen babakocsink lesz, befér-e a két kiságy, mekkora ruhát vegyünk és milyen légzésfigyelőt.

Kilátástalannak tűnik minden. Napközben teszem a dolgom, de nap végére telítődöm és álomba sírom magamat. 

Elfogadás

A fizikai fájdalom, ami az első fejéseket kíséri, segít tompítani a lelkemben dúló harcot. Végre aktívan tehetek értük valamit, mert az anyatej aranyat ér: mindegy, hogy csak pár csepp, vagy tele a hűtő, mindegy, hogy egy babának vagy kettőnek elég, az első hónapok legfontosabb gyógyszere. 

Az első kenguruzás különös élmény, olyan aprók, hogy szinte nem is érzem a súlyukat. Erre az időre béke költözik a szívekbe, csend az osztályra, a gépek csipogását, zümmögését elnyomja az anyukák éneke. Fantasztikus, gyönyörű és leírhatatlan módja az első kapcsolódásnak. 

Az otthon maradt testvérekre szakadt változás

Ki kell találnom, hogy tudom elmagyarázni a testvéreknek a maguk nyelvén azt, amit én is alig értek. Tenyérnyi pelenkákat és apró fecskendőket küldök haza, hogy kézzel foghatóbbá váljon a megfoghatatlan. Kiragasztom a rajzaikat az inkubátor fölé és titokban én is rajzolok a füzeteikbe, apró üzeneteket írok, amit az apukájuk belecsempészhet a táskájukba. Minden este beszélünk és hetente találkozunk pár percre a kórház kapujában. De valami megszakadt akkor, kár szépíteni a dolgot, hirtelen nőttek nagyon nagyra, a változás nem csak centikben mérhető.

Már az első napokban elkezdjük a munkát a perinatális tanácsadóval.

Megtanulom, hogyan tűzzek ki apró célokat, fókuszáljak a fontos dolgokra, választ vagy legalább megnyugvást kapjak a sok miértre, és keretezzem át mindazt, ami velünk történt, hogy én is jól legyek.

Mert ha anya jól van, akkor lesznek jól a babák is.

A gyógyulás útja

A fájdalom lassan múlik. Mindenkinek magának kell megtalálnia azt a pontot, ami megnyugvást hoz. Az is lehet, hogy csak apránként oldódik, amikor túl vagyunk a kritikus napokon, heteken, amikor a gépek elhalkulnak, a monitor elsötétedik vagy kilépünk a kórház kapuján. De igazán sosem szűnik meg, csak távolodik, a boldogságot pedig apránként csepegtetik, milliliterenként adagolják és grammokban mérik.

Csak a most van, a múltat magunk mögött hagyom. Mindegy a hogyan, de nem mindegy a hol és az idő: a hónapok, a hetek, a napok és néha még az órák is fontosak. Nem számít, hogy pereg a vakolat, hogy nincs kilátás, vacak a kaja, ropog az ágy, csak az számít, hogy kik vesznek körül:  az orvosok, segítő szakemberek, nővérek, takarítónő...  

Igen, a takarítónő, akinek mindig volt egy kedves szava és máig nem felejtett el minket. Az orvos, aki hetekkel később is megkérdezi, hogy vagyok és hogy vannak a babák, aki leül beszélgetni velünk, anyukákkal, és elmondja, hogy milyen büszke ránk. A segítő szakember, akinek mondatai később is iránymutatást jelentenek a hétköznapokban. A nővér, aki nem feledkezik meg a szülinapokról, aki láblenyomatot készít és anyatejbe mártott pálcával nyugtatja a kicsiket. És az anyukák, akikről annyi mindent tudnék írni, de úgyis tudják, hiszen ők mindent tudnak. Együtt éljük át, velük éljük túl a nehéz napokat. A dalok, amik pont akkor csendülnek fel, amikor a legnagyobb szükség van rá. Őrzöm az üzeneteket, amiket azoktól kaptunk, akikre nem is számítottunk, és azoktól, akikre mindig is számíthattunk. Nem vagyok egyedül.

Átkeretezés

Egyszer egy anyuka megkérdezte, hogy lehet feldolgozni a szüléssel és a terhességgel kapcsolatos hiányérzetet.

Van, akinek tökéletes, előre eltervezett szülés adatott, de az enyém is maga volt a csoda. Mert annak ellenére, hogy felkészítettek rá: nem biztos, hogy fognak – mindketten felsírtak. Mert minden lelki és fizikai fájdalom ellenére pár nap múlva már a folyosón szaladok, hogy gondoskodjak róluk, azokról az apró és törékeny teremtményekről, akik minden erejükkel küzdenek az életért és minden levegővételért. Látom, ahogy 25 hetesen kapaszkodnak az apró ujjaikkal mindenbe, amit elérnek. Látom, ahogy pár héttel később átfordítják a fejüket, tótágast állnak az inkubátorban és folyton kiszöknek a fészkükből. Nem is hinnénk, hogy mennyi erő van ezekben a pehelysúlyú harcosokban. Már a folyosó végéről is hallom, ha az enyémek csuklanak. Látom, ahogy a ráncok kisimulnak, és hosszú hónapok alatt megérnek és „megszületnek” a kinti világra.

Úgy megyünk haza, hogy minden rendben, vannak nyitott kérdések, de amit magunk mögött hagyunk, abból tudom, hogy bármivel megbirkózunk.  

Lett babakocsink, befért a két ágy, kaptunk ruhákat és szereztünk légzésfigyelőt. Az apróságok „nagyra” nőttek és a kis problémák ismét kezdenek fontossá válni. Aztán jön a feketeleves. Túl keveset beszélünk arról, ami ezután jön.

PTSD

Egyre többször jut eszembe, amin keresztülmentünk és szinte nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék rá. Ha akarnám, sem tudnám elfelejteni, mert minden vizsgálat elején újra el kell mesélni a kórtörténetüket, mert minden fontos, ami akkor történt, és még most is hatással van az életünkre.

Minden évben eljön a nap, amikor fordulhatott volna a sorsunk, minden évben a születésnapjuk körül újra felszínre tör minden. 

Nem tudtam, milyen lesz, ha a családban, ismerősöknél baba érkezik. Látom, ahogy végigviszik a terhességet, csodaszép, gyönyörű, egészséges gyermekek születnek, velük örülök én is, de mint egy torz tükör, szembe találom magam a saját kudarcommal, sikertelenségemmel. Nekik sikerült, nekünk miért nem? Újabb hullámvasút. Írni kezdek. Sokáig azt sem tudom, hogy akarok-e beszélni róla. Beszélni róla nem könnyű, de utána könnyebb lesz, segít enyhíteni a terhet.

Emlékezés

Látom magamat az út elején, érzem a kétségbeesést, a félelmet, a gombócot a torkomban, a fertőtlenítő szagát. Évekkel később is vegyes érzéseim vannak, miközben ülök a padon, aminek története van, ahol sokan ültünk, sokszor sírtunk és jó pár imát elmondtunk, ahol a várakozás percei óráknak tűntek, és ahol minden este beszéltem a nagyokkal. 

És most ugyanott nézem a gyerekeinket, ahogy egymás mellett ülve ficeregnek, nem férnek a bőrükbe és nevetésüktől hangos a folyosó. A folyosó, amin hajnalban szinte versengve indultunk, hogy halljuk a híreket, és jusson mindenkinek hely a „fejőben”. A legfontosabb beszélgetések zajlottak ott, ahol egymás lelkét gyógyítottuk, és közben mi is gyógyultunk. Sok kérdésre kaptunk választ, ezen a helyen éreztük igazán hasznosnak magunkat. 

Még mindig olvasom a történeteket igazi harcosokról, ikervesztett csimotákról, segítségkérésekről, néha elkeseredett, máskor bizakodó, büszke, erős és csodálatos anyukákról. 

Kimondani, hogy most már minden rendben

A gyógyulás egyik legfontosabb lépése megérteni, hogy bármilyen nehéz is volt, mi szerencsések vagyunk: mert sosem kellett elbúcsúznunk, elkerültek minket a súlyosabb szövődmények.

Le tudom írni, meg tudom fogalmazni, miért vagyok hálás. Akarok még az az anyuka, az a barát lenni, aki másról sem tud beszélni, aki nem érti mások problémáit, legyen az bármekkora? Szabad-e rágódni a múlton, vagy itt az ideje előre nézni, és végre hangosan kimondani magamnak: minden rendben. Rengeteg vizsgálattal a hátunk mögött, folyamatos fejlesztéssel, tornával és odafigyeléssel. Sokunknál ilyen a „minden rendben”, látható és láthatatlan sebekkel, amik már nem feltétlenül fájnak, de mindig emlékeztetnek. 

El fogom valaha engedni? 

Nem hiszem, hogy kell. Ezer szállal kapcsolódunk hozzá; orvosokhoz, ápolókhoz, anyukákhoz, választ és segítséget nyújtó közösséghez, egy különleges világhoz. Nem tudom meg nem történtté tenni. Fontos állomása az életemnek. Legyőztük, túléltük, megerősödtünk. Alapjaiban rengette meg a világom, formált át és tett erősebbé. Látom és figyelem a jeleket, úton-útfélen, a játszótéren, a fejlesztésen. Felismerjük egymást, összemosolygunk. Sokkal nyitottabb és érzékenyebb lettem, kíváncsi az ő történetükre is, nekünk is van egy, amit elmesélhetek a gyerekeimnek, ami elkíséri őket egy életen át.

De emellett egy közösség tagjai lettünk, életre szóló barátságokkal. Az aggódás, a féltés, a közös kezdet összeköt minket. 

Újabb mérföldkőhöz érkeztünk. Átléptünk egy másik ajtón, másik küszöbön, az óvoda kapuján. Elengedtem a kezüket, amit eddig oly szorosan fogtam, hogy nélkülem fedezzék fel a világot, új barátokra találjanak. És remélem, ha az ajtóhoz érek, gyereksírás helyett kacagás tölti be a szobát. Egymás szavába vágva csicseregnek, mesélik, hogy mi történt velük, és én büszkén hallgatom, hogyan folytatódik tovább a történetük...

WMN szerkesztőség