–

21 hetes várandós vagyok a második fiunkkal. Az elmúlt években olykor semmi sem tűnt távolabbinak, mint eljutni idáig. És hazudnék, ha azt mondanám, hogy az út, amin most lépdelünk, csupán vegytiszta örömmel lenne kikövezve.

Ahogy a perinatális gyászról, arról is fájóan keveset beszélünk, mennyire komplex érzelmi helyzet szivárványbabát várni.

Hogy mennyi érzés foglal még helyet az asztalnál a leírhatatlan öröm mellett: a félelemtől kezdve a bűntudaton és lelkiismeret-furdaláson át a reményig, valamint az ismételten megjelenő gyászig.

Így a mai írás erről fog szólni: arról, milyen, amikor egy óriási, mindent felforgató és maga alá temető vihar után végre megjelenik az égen a szivárvány.

Ez a hírlevél több szempontból is rendhagyó lesz: az olvasóink közül ugyanis nektek mesélek először arról, hogy babát várok, az írást pedig jó néhány személyes naplófeljegyzésem egészíti ki. És azért is, mert jó időre – érthető okok miatt – ez lesz az utolsó hírlevél tőlem.

Amiről pedig szó lesz

• Traumás növekedés – megérkezni lelkileg egy újabb várandósságig
• A félelem és a szorongás átszövi a várakozást – de nem mindegy, milyen mértékig
• Hű társunk: a bűntudat
• A gyógyulás nem jelent felejtést – Öröm és gyász olykor kéz a kézben járnak
• Mankók a szorongás oldására

Kedvenc idézeteim

„Előbb-utóbb minden hózivatar elül (...) Az a fontos, hogy kiálljuk most ezt a vihart, jön még jó idő. Átvergődünk a tajtékzó hullámokon, nem tehetünk mást. Így élünk. Minden jobb lesz egyszer. És kitavaszodik.” Jón Kalman Stefánsson

„Amit talán sokan nem tudnak azok közül, akik nem érintettek perinatális veszteségben, hogy hiába van ott a szivárványbabád, esetemben kettő is, az a fájdalom, ami az elvesztett babák által keletkezik, mindig veled marad.” Sevcsik M. Anna

Traumás növekedés – megérkezni lelkileg egy újabb várandósságig

A statisztikák szerint minden negyedik várandósság veszteséggel végződik, azokat a babákat pedig, akik egy megelőző veszteséget követően érkeznek, szivárványbabáknak nevezik.

Az elnevezés szimbolikája találó: a szivárvány a vihart, a sötétséget követően jön, hogy magával hozza a reményt, az életet. De ahogy a kifejezés is sugallja, a gyönyörű égi jelenség érkezése előtt még óriási a feladat: túl kell élni a vihart.

A pszichológiában poszttraumás növekedésnek nevezik azt a jelenséget, amikor a traumát átélt emberek az élmény után fejlődést is tapasztalnak, bölcsebbé válnak, meghaladják a korábbi állapotot – nem a trauma ellenére, hanem annak köszönhetően.  

Ebben a folyamatban azonban nem az idő gyógyítja a sebeket – a közhiedelemmel ellentétben –, hanem az, amit kezdünk velük. Dr. Edith Shiro amerikai traumaterapeuta A trauma váratlan ajándéka című könyvében azt írja: úgy jutunk el a fájdalomtól a gyógyuláson át a növekedésig, hogy végigküzdjük magunkat a folyamaton. A növekedéshez szembe kell néznünk a traumánkkal, és kapcsolatot kell létesítenünk vele.

Ez kínkeserves folyamat, ha azonban nem sikerül, annak nem csak a következő várandósság alatt lehet komoly tétje.

„Ha a veszteséget követően nem történik meg a gyász folyamatába való beleengedés, a saját nehéz érzéseinkkel való találkozás és kapcsolódás, és ha nem történik meg az előző várandósság lezárása lelki oldalról, akkor a következő megszületendő gyermekre – és generációkra – rakhatunk pokoli terheket.

Ez először megjelenhet egy agyonszorongott várandósságban – ami egy bizonyos szintig teljesen normális és természetes –, de megjelenhet a szülő-gyerek kapcsolatban is. És hatással lehet arra is túlféltés, túlóvás formájában, hogyan viszonyul majd a szülő a gyerek egyébként egészséges vágyához, hogy felfedezze a világot” – mondta Szimon Petra pszichológus, perinatális gyászkísérő a Mindent bele! vodcast korábbi adásában, amelynek témája a veszteség utáni gyerekvállalás volt.

A félelem és a szorongás átszövi a várakozást – de nem mindegy, milyen mértékig

Kezdetben a vizsgálatok előtti napokban a szorongás szinte elviselhetetlen. Fojtogató. Hiába próbálom lekötni magam, a hang a fejemben nem csitul: arra készít kitartóan, mi lesz, ha ezúttal sem sikerül. Ha újra rossz hírt közölnek. Minden alkalommal a legrosszabbra készülök. Mert ha készülök rá, már nem érhet akkora sokként, mint először. Különböző forgatókönyvek sorakoznak a fejemben: az adott terhességi hétnek megfelelő lehetséges komplikációkkal, diagnózisokkal, intézményi protokollokkal.

Ilyenkor olyan vagyok, mint egy megfeszített íj.

Bár egy veszteséget követő várandósság során rengeteg a trigger, az idő nagy részében mégis viszonylag jól funkcionálok, hála az előzetes terápiának. A szorongás azonban a vizsgálatok előtti napokban elszabadul. Minden alkalommal kicsit újra elveszítem azt, amit az évek során újjáépítettem magamban, hogy aztán a babánk újra és újra rácáfoljon a félelmeimre azzal, hogy marad. Hogy jól van, szépen fejlődik. 

Néhány hónapja a már említett Mindent bele! vodcastműsorra készülve a követőim körében feltett kérdésre egy anya azt válaszolta: akkor tudta először kimondani, hogy gyereke lesz, amikor már ott volt a kezében. És való igaz: sok esetben mindennapi küzdelem reménytelinek maradni és elhinni, hogy ezúttal minden rendben lesz. 

Erre erősítettek rá dr. Imre Ruben szülész-nőgyógyász, az Istenhegyi Géndiagnosztika meddőségi specialistájának tapasztalatai is, aki szerint pontosan látszik, mely kismamák azok, akik egy előzetes veszteséget követően érkeznek hozzá várandósgondozásra, ultrahangra.

„Ők általában nézik az ultrahangfelvételt, és szinte semmilyen érzelmi reakció nem látszik rajtuk. Rá is szoktam kérdezni az adott kismamánál: jól érzem, hogy olyan, mintha nem is fogná fel?

És akkor azt mondja: majd ha tizenkéthetes ultrahangon kiderül, hogy minden rendben, majd ha a húszhetes genetikain is mindent rendben találnak, majd ha megmozdul... és folyamatosan tolja ki az időt, amikor végre el meri hinni, hogy a baba vele van. Egyfajta önvédelemként benne van, hogy nem akarja érzelmileg beleélni magát, mert attól tart, hogy a várandósság még bármikor véget érhet.”

A szorongás, a félelem egy bizonyos szintig tehát természetes velejárója a veszteséget követő várandósságnak, ezeket pedig terápiás folyamat során jól kordában lehet tartani. Amennyiben valaki nem vesz részt segítői folyamatban, de azt érzékeli, a szorongásai annyira elhatalmasodtak, hogy a mindennapi működésére is kihatnak, érdemes szakember segítségét kérni, hogy elkerülhető legyen az érzelmi leválasztás, hárítás, és a várandósságával, valamint a babájával is tudjon kapcsolódni.

Hű társunk: a bűntudat

A szorongás mellett eleinte a bűntudat is társam az úton.