Anyukám szerint így kell enni – a világ szerint meg teljesen máshogyan

–

A jó házból való úrilány

A felmenőim igazán nagyon igyekeztek, hogy kifogástalan és példás magaviseletű embert faragjanak belőlem, így gyerekkoromban nagyon sokszor elhangzott otthon, hogy egy jó házból való úrilánynak hogyan, s miként illik, illene viselkedni. (Így ezúttal szeretném jelezni: az, hogy végül nem lettem egy Downton Abbey-stílusú hölgy, az abszolút nem rajtuk múlt!)

A trenírozásom komoly részét képviselte az asztali étkezés illemkönyve, amit

• hol a tartalmát fellapozva kellett magamévá tenni,
• hol a hónom alatt szorongatni vacsorázás közben, hogy megtanuljam a testem mellett tartani a karom,
• hol a fejem tetejére tenni, hogy elsajátítsam a szálfa derékkal vonulás érzékeny művészetét.

A mi családunkban az illedelmes táplálkozás kiemelten fontos volt mindig is, azt hiszem, a mai napig

sokkal könnyebben vennék a felmenőim, ha egy laposföldhívő, oltástagadó farkasemberrel jelennék meg, mint ha olyasvalakivel állítanék haza, aki marékra fogja a csirkecombot, lekönyököl az asztalra, a fejét hajtja le a kanálhoz, és nem azt emeli kecsesen a szájához, netán szürcsölni, böfögni méltóztat.

Én így mondom el: szeretlek

Pedig, ha tudnák, hogy ami az asztali etikettet illeti, bizony ahány nemzet, annyi szokás! És ami az egyik országban az udvariasság és a kellem Csimborasszója, az a másikban halálos sértésnek számít, és az asztaltól való azonnali kiátkozást vonja maga után. Ez pedig különösen faramuci helyzeteket tud teremteni a vegyes családokban – ahogy azt mindjárt látni fogjuk.

Miközben Google-kérdőívek és ismerősöktől való tudakozódásom során sok érdekes szokásról értesültem, arra jutottam: bár az étkezési kultúrák akár egy országon belül is eltérhetnek, (ahogy arról például az Olaszországban élő barátnőm beszámolt), egy dolog egyetemes széles e világon: a terített asztal közösséget összekovácsoló ereje. 

Idén tavasszal Bécsben egy izgalmas minikiállítást látogattam meg, aminek az volt a címe: „Ettél már?” A Bécsben élő Fülöp-szigeti vendégmunkásokról, nővérkékről szólt. A kiállítás címe arra utalt, hogyan lehet az etetésen keresztül gondoskodni, és hogyan lehet a szeretetet kifejezni az étellel. Így valójában ez így is hangozhat:

– Ettél már?

– Én is szeretlek.

Norvég kéz és édesség szombat

A középső húgom, Julcsi Norvégiába ment férjhez, ott alapított családot, így megbízható forrás az északi ország étkezési kultúráját illetően. Nagyon jó ötletnek tartom az ott dívó édesség szombatot, ami elsősorban a gyerekekre vonatkozik: hétköznap nem kaphatnak cukros nyalánkságokat, szombaton azonban korlátlanul fogyaszthatnak, amit csak megkívánnak. (A felnőttek esetében ez valószínűleg egyenértékű a hétvégi italozással, ahol pedig a másik igen hasznos elv érvényesül: ami a kocsmában történik, az ott is marad, az elhajlásokkal kapcsolatos kínos történeteket nem illik később felemlegetni.) 

Ami viszont az igencsak eltérő étkezési kultúrát illeti: míg nagyszüleim otthonában még az dívott, hogy ha valaki elkérte a sót az asztalnál, akkor a sóhoz földrajzilag közelebb ülő illető felpattant, összecsapta a bokáját és úgy vitte oda. A norvégoknál ennek épp ellenkezője történik. Mivel mélységesen hisznek a tettrekészségben és az önállóságban, és a maguk bajával nem szívesen terhelnek senkit, ezért ha szükségük van valamire az asztalról, kinyúlnak érte akkor is, ha ezért három másik ember arca előtt kell elhúzniuk a karjukat. Ez a híres „norvég kéz”, amiről így ír egy blog: „a norvégok szemében az, hogy valakit megkérjenek, hogy adja át a vajat, zavaróbb, mint ha közvetlenül átnyúlnak az asztalon.

A praktikus és hatékony norvég udvariasság meglepő lehet azok számára, akik olyan kultúrából jönnek, ahol az udvariasság normái inkább a kommunikációra fókuszálnak.”

Szólj, ha elég – plusz két nagy lapát

Egy magyarországi szerb faluból származó kollégám, Radi azt meséli, náluk az asztal tisztelete rendkívül fontos, ahogy a táplálás is, ami a közös szeretetnyelv. Ennek megfelelően a tukmálás náluk igen erős: „ha nem is szeretnél enni, azért egy nagy lapáttal odatesznek még a tányérodra. Ha nem eszed meg, akkor úgy gondolják, gyenge vagy, vagy még rosszabb: nem szereted eléggé a másikat.” 

Mivel igen tradicionális és patriarchális a társadalom, ezért megszokott, hogy az ételből a feleségek szednek a férjeiknek. Ebből aztán volt is gondja az ő kevert házasságában, a magyar férje ugyanis úgy érezte, azzal, hogy ő meri tele a levesestálját, infantilizálja, gyerekszintre süllyeszti le.

Hova rohantok?

A legtöbb magyar családnál nem illik felállni az asztaltól étkezés közben. Úgyhogy nagyon meglepődtem, amikor a Szicíliában élő barátnőm, Juli elmesélte (hangsúlyozva, hogy ezek a szokások az országon belül is eltérhetnek): ott bizony vasárnaponként az elhúzódó ebéd az elfogadott. Azaz: ha meglátogatod az anyukádat, anyósodat a hétvégén, hat órán belül nem fogsz tudni eljönni! „Először egy-két falatkát kap be mindenki, amíg a háziasszony/háziúr elkészül a következő fogással. Amíg ő a konyhában tüsténkedik, nyugodtan fel lehet állni az asztaltól, kimenni a kertbe beszélgetni… aztán egy idő után az asztalra kerül az előétel. Majd megint szünet, amikor mindenki iszogat, sétálgat, beszélget, akkor jön a tészta, újabb szünet, majd a főétel, szünet, a gyümölcs (amiből a tapasztaltabbak nem nagyon kérnek, egyrészt mert már majd kipukkadnak, másrészt mert tudják, hamarosan jön a desszert, annak is kell hely). Végül mindezt megkoronázza a kávé. Nagyon vicces volt, hogy

ha délben mentünk anyósékhoz ebédelni, és ötkor, a desszertet követően jeleztük, hogy indulnánk tovább, mindig elhűlve kérdezték meg, hogy mégis, hová rohanunk?!”

Kütyütilalom

Ezzel szemben az Izlandon élő ismerősöm elmondta: ott kifejezetten nem illik felállni étkezés közben az asztaltól, viszont ami szintén tilos: elővenni a telefont. Ezt a legtöbb családban nagyon szigorúan veszik, ami szerintem üdvös gyakorlat. És nagyon nagy hangsúlyt fektetnek az otthon elkészített ételek fontosságára. Ebben pedig nagyon különböznek az alaszkai családoktól, ahol Tedd Tünde (nyolc éve az országban élő kecskeméti védőnő, akivel már olvashattál nálunk egy beszélgetést) beszámolója szerint hiába van a legtöbb háztartásban csilivili álomkonyha, mégis szívesen részesítik előnyben a félkész ételeket. „Miután hét közben dobozos mac and cheese-t, hotdogot és gyorséttermi kajákat esznek, hétvégén belehúznak és odatesznek egy hatalmas adag brokkolit a terített asztal közepére, ezzel megcélozva az egészséges étkezés ideáját. Gyakran van ilyenkor még stuffing az asztalon (dobozos porból készítve) és krumplipüré (szintén porból).” 

12 fogásos ünnepi menüsor

Mivel tisztában vagyok vele, hogy kiélezett, végletekig hergelt országunkban nem egy családi, baráti vacsorát mérgezett meg már a politika, nagyon szimpatikusnak találtam, amit egy lengyel barátnőm mesélt:

hétvégén szeretnek közös családi evéssel kikapcsolódni, ahol egyetlen szigorú szabály van csak: az asztalnál mindenki próbáljon meg tartózkodni a politikától!

Ezen kívül szürcsölni náluk is illetlenség (míg egy vietnámi családi levesezés elképzelhetetlen szürcsölés nélkül), és az utolsó falatot is meg kell enni a tányérról. Épp ellenkezőleg, mint Kínában, ahol illik hagyni egy keveset a tányérodon, hogy mutasd: jól meg lettél etetve, már igazán nem kívánsz többet fogyasztani.

Karácsony közeledtével érdemes pár szót a szenteste lengyel menüjéről is ejteni: „12 fogást készítenek (előétel, saláták, főételek, desszertek, minden beleszámít), halat (pontyot) sütnek, egyes régiókban van mákos egytálétel is, és szinte mindenki készít pierogit is” – meséli Anna.

Neked melyik szokás tetszik a legjobban? Mi az, amit szívesen megvalósítanál a saját családod körében? Írd meg nekünk kommentben!

Fiala Borcsa