Felnőttként megéri egykori parentifikált gyereknek lenni?!

–

Ahányszor felsóhajt valaki, hogy „felelősségvállalásra képtelen Z generáció”, egy parentifikált Y szívét melegség járja át

Ha létezne ilyesmi, akkor a parentifikált gyerekek kézikönyvének első 50 fejezete az lenne, hogy amiért csak lehet, azért legyél te a felelős, mert felelős nélkül aztán nem oldódik meg. Vagy azért, mert éppen nem elérhető a szülő, vagy azért, mert bizonyos működések terén egyszerűen nem elég felnőtt... és a korosztályom tagjai igyekeznek retrospektív romantizálni is azt, hogy mi gyerekként mennyi mindent meg kellett, hogy oldjunk, amikor a szüleink dolgoztak, vagy csak nem akartak velünk foglalkozni (nekem ez utóbbiban szerencsére nem volt részem). Ez azért nagyon vicces, mert 

ma már az az általánosan elfogadott elgondolás, hogy a parentifikáció nagyon rossz dolog... de közben a fiatal felnőttekkel szemben is állandó elvárás, hogy legyen óriási felelősségtudatuk – nagyjából az élet minden területén. 

Ezért kapják meg általában a Z generáció tagjai – akiknek a szülei már valószínűleg több Vekerdyt olvastak, mint az Y-osokat felnevelő generáció –, hogy semmi felelősségtudat nincs bennük, hiszen őket már valószínűleg nagyobb arányban nevelték „helikopter” attitűddel, ami kipárnázott gyerekkort, de vélhetően kevesebb felnőtt felelősségtudatot eredményezett. 

De – és ezt már mint gyakorló szülő kérdezem – lehet felelősségtudatot tenni egy felnövő gyerekbe úgy, hogy néha nem kap ilyen téren nagyobb terhelést, mint ami a tökéletes pszichoszociális fejlődése szempontjából ideális volna?! 

Kicsit mentegetem magam is ezzel, korábban ugyanis töredelmesen bevallottam, hogy bizonyos szempontból viszem tovább a szüleim tévedéseit is, és valamennyire az én gyerekeim is parentifikáltak. De azért vannak kutatások is, amelyek azt igazolják, hogy a parentifikáció bizonyos megfelelő konstrukcióban azért nem a legrosszabb dolog, ami történhet egy gyerekkel.

Felnőttkorban a rezilienciában segíthet a gyerekkori parentifikáció, de a párkapcsolatoknak inkább árt

Egy 2024-es tanulmány statisztikailag szignifikáns, mérsékelt pozitív összefüggést talált a parentifikáció és a reziliencia között. Hát persze, mert ahhoz, hogy helyt tudj állni mások támogatásában, neked jól (jobban) kell tudnod alkalmazkodni – ezt az ember már gyerekként megtanulja. A kutatás azt is kimondja, hogy nem minden parentifikáció káros – megfelelő körülmények között elősegítheti akár olyan tulajdonságok kialakulását vagy megerősödését, mint az érzelemszabályozás (erre még később kitérek), a vezetői képességek, a felelősségvállalásra való képesség és a nagyfokú önállóság.

Az előnyök azonban nagyban függnek attól, hogy a gyermek támogatottnak, elismertnek és biztonságban lévőnek érezte-e magát a parentifikáció által ráosztott plusz szerepben. (Én például, csak hogy folytassam a személyes tapasztalataimat, ennek köszönhetem, hogy sok területen profitáltam belőle, mert közben nagyon szeretetteljes volt a gyerekkorom, és sok dicséretet, elismerést kaptam.) De a tanulmány azt is kimondja, hogy 

az, hogy a parentifikáció összességében inkább negatív vagy pozitív hatású, nagyon összetett kérdés, és nagy benne az egyéni differencia – szóval nem éri meg „azért parentifikálni” egy gyereket, hogy később sikeres felnőtt legyen, mert korántsem biztos, hogy az lesz. Főleg nem párkapcsolatok tekintetében.

Egy tavalyi kutatás például azt mutatja, hogy azok a nők, akik gyerekkorukban parentifikáltak voltak, nehezen kommunikálják az igényeiket a párkapcsolatukban, így aztán azok kevéssé is elégülnek ki – amitől aztán az érintettek boldogtalanok lesznek. És eszerint a 2012-es kutatás szerint is bizonytalan kötődésűek lesznek azok a felnőttek (nemcsak párkapcsolatban, de a baráti kapcsolataikban is), akik gyerekkorukban felnőtt felelősséggel kellett, hogy megbirkózzanak. 

Ez valahogy valószínűleg természetes, mert parentifikált gyerekként alapélmény a saját igényeink, vágyaink késleltetett kielégítésének megélése és normalizálása is – hiszen közben azt látjuk sokszor, hogy a másiknak (legyen az mentális vagy bármilyen más nehézségekkel küzdő szülő vagy kisebb testvér) nagyobb szüksége van arra, hogy kielégüljenek az igényei. És mivel a szeretteinkről van szó, cserbenhagyásnak értékeljük, ha a saját igényeinket „önző módon” előre soroljuk.

Aztán ezt az alapattitűdöt tényleg nagyon sok helyzetben (a munkában és a magánéletben is!) jól tudjuk „használni”, 

azt jelzik nekünk vissza, hogy jó munkaerők, jó barátok, jó szülők, jó emberek vagyunk – mert magunkat a megtanult működési módunk miatt könnyedén soroljuk hátrébb bármilyen helyzetben, egyszerűen így maradunk. Ezzel a mai napig küzdök az életem minden területén. 

Így aztán kicsit hiába a nagy reziliencia meg a szuper felelősségvállalás, ha a nap végén azt élem meg, hogy én megint egyetlen percig sem voltam előtérben, az én igényeimre nem került sor. Pedig ráadásul az életem nagyjából minden területén lenne fogadókészség ezeknek a figyelembe vételére, csak hát ahhoz az kellene, hogy legalább kommunikáljam őket, nem pedig „oldjak meg” szokás szerint mindent. 

Kedves egykori parentifikáltgyerek-társaim, meséljetek: ti is így vagytok ezzel?!

Tóth Flóra