–

„Nem is tudom, hogy bírjátok!”

Rögtön egy nagyon éles helyzettel kezdődik a darab: a fiatal orvosnő, Anna, – akit Sodró Eliza formál meg elementárisan –, próbál levegőhöz jutni a kórház udvarán, miután betörte az orrát egy részeg beteg, akinek segíteni akart. A részeg srác kísérője (Brezovszky Dániel) utánamegy, bocsánatot kér, és hízelegni kezd: „Küldök majd egy értékelést, hogy dr. Harris milyen kibaszott kedves volt” – mondja neki. Valójában azonban föl akarja szedni…

Anna, a frissen végzett rezidens orvos pedig, akinek már három órája lejárt a műszakja, még betört orral sem küldi el a francba a tolakodó idegent.

Nemzetközi sikerdarab

Horváth János Antal rendezte az előadást, és a darabot is ő fordította magyarra, amelyet az angol színházi szakember, a SUBJECT OBJECT társulat egyik alapítója, Nathan Ellis írt, eredetileg Super High Resolution címmel (Szupernagy felbontás). Három éve volt az ősbemutatója Londonban, a Soho Theatre adta elő, és azóta már számos országban játszották. Nagyon klassz, hogy hozzánk is ilyen hamar eljutott, és nem kellett évtizedeket várni rá. Bár sajnos attól tartok, hogy még pár év múlva is ugyanilyen érvényes lesz. Különösen megejtő ebben az egész projektben, hogy Horváth János Antal orvos édesanyja előtt is tisztelgett ezzel az előadással, amelynek minden pillanatában érezhető az empátia és a tisztelet az egészségügyi dolgozók iránt. Az orvosok és a nővérek többsége sajnos ugyanúgy szenved ettől az embertelen rendszertől, mint maguk a betegek.

Ritka jó darab, és nemcsak amiatt, mert a máról mesél, hanem azért is, mert roppant hiteles, és nagyon sok olyan kérdést tesz föl, amelyek mindannyiunkat szorítanak.

A Túl éles pontos cím, mert valóban élesen rávilágít arra a helyzetre, amelyben valamennyien élni vagyunk kénytelenek.

Az egészségügy világszerte válsághelyzetben van, nemcsak nálunk lehetetleníti el a hatalom a kórházak mindennapos működését, és veszi semmibe az orvosokat meg a betegjogokat.

Ellis darabja valódi drámai helyzeteket teremt, Horváth János Antal pedig biztos kézzel és világos rendezői szándékkal vezeti a Loupe társulatát, akik a – szinte együtt lélegző – nézőket belesodorják a darab valóságába. Nem olvastam az eredeti színművet, de sok jel utal arra, hogy a rendező-fordító a magyar helyzetre transzponálta a szöveget. Bár az alaptörténet önmagában elég komor, mégis rengeteg humoros párbeszéden nevethetünk, persze sokszor csak kínunkban.

A történet dióhéjban

Anna pályakezdő orvos a sürgősségin, akinek elhivatottsága az égig ér, de a magánélete gyakorlatilag megszűnik, miközben bedarálja a rendszer, és soha nem érzi magát elég jónak. Folyton azon tépelődik, hogy mit kellett volna másképp csinálnia.