–

Ármin tenyere csattan az asztalon, Berci elkapja a sörét, és összenézünk, hogy mi van már megint, mire Ármin nekem szegezi a kérdést, hogy ki a jobb faszi, Berci vagy ő, döntsük el végre! A spanjaim vagytok, heherészek, de Ármin vállat von: és? Én is lekúrnám a csaj spanjaimat. Szóval Berci vagy én?

Bercire nézek, hogy mi ez a faszság, és tátva marad a szám, ahogy a sörös címke kaparászásából szinte reménykedve felnéz, mintha ez a verdikt neki is számítana. 

Kimész a budira, helyezi kontextusba Ármin, ki menjen utánad? Berci vagy én? 

Kortyolok egyet a Fantámból. Figyelem a két srácot, akiket természetesen gondolkodás nélkül „lekúrnék”, de a kérdés most az, hogy melyiküket előbb. Először Bercit vizsgálom meg. Sűrű, ápolt szakállborostáját, karakteres orrát, kedves, szomorú szemeit, félhosszú, füle mögé tűrt haját és elegáns görnyedését ebben a lezser oxford ingben, és eszembe jut, hogy volt idő, amikor annyira rá voltam indulva, hogy egy buliból hazavittem valakit csak azért, mert hasonlított rá, vagy amikor Fruzsi egyszer rajtakapott egy közös kiránduláson, hogy próbálok észrevétlenül olyan közel hajolni hozzá, hogy érezzem az illatát.

Bercivel a legjobb lógni, kiábrándultsága miatt kiváló partner abban, hogy szidjuk a világot és a rendszereket, jóval okosabb nálam, ezért rettenetesen el tud keseríteni azzal, hogy láthatóvá tesz előttem dolgokat, amiket addig nem vettem észre, de ugyanezért képes felvidítani is bármikor. 

Ellenben Ármin, fordul rá a kép, nagyon kigyúrta magát az utóbbi időben. Most is mindjárt szétpattan rajta ez a gyökér, leevett póló, amit a szennyesben talált. Ármin néha napokig nem válaszol, aztán előkerül, és mindenáron azonnal lógni akar, de csak magáról beszél vagy valami aktuális kattanásáról, legyen szó buddhizmusról vagy fehérjeporokról. A házibulikba üres kézzel állít be, rendre le kell húznom utána a vécét, folyton henceg a nagy farkával, és képtelen a jó érzés/szar érzés kategóriákon túl szálazni vagy azonosítani az érzéseit. De nagyon kigyúrta magát és… félrenyelek, ahogy leesik, hogy atyaég, ennyi elég is, én Ármint választom, mi a bajom?! 

Ármin vigyorogva leolvassa az arcomról a döntést, diadalittasan markol egyet az ágyékán, majd ismét az asztalra csap, hogy akkor ez el is dőlt, és odavet egy kétezrest Bercinek azzal, hogy hozz két sört, te csicska, vendégem vagy.

Hazarongyolok, émelygek, majdnem leszédülök a Margit-hídról, ahogy próbálom megérteni, hogy lehet, hogy ennyi év terápia után is képes lennék Ármint választani. Talán a tétnélküliség az oka? Hogy ez csak játék volt, és nem kellett valójában választanom? Éles helyzetben csak nem választanék egy ekkora faszt, akármilyen hot, veregetem meg a vállam, aztán leesik, hogy dehogynem, gyakorlatilag csak ezt csinálom. Megkapaszkodom a korlátban, és egy sétahajóra szegezem a tekintetem a Dunán, amíg lenyugszik a légzésem. Kifújom magam, és elhatározásra jutok: ez így nem mehet tovább. 

Ahogy hazaérek, felbaszom a mennyezeti lámpát, ami valódi szentségtörés egy meleg férfi otthonában, de vészhelyzet van, és vészhelyzetben nem árt tisztán látni. Keresek egy üres falfelületet, de hiába, nem úszom meg, átmenetileg le kell vennem a Modiano printet a hálószobában, hogy helyet csináljak az exeknek, látnom kell őket egymás mellett. 

Amíg rendelek egy pizzát, hogy teljes legyen a magánnyomozó vibe, végigszaladok az elmúlt pár év fotóin, és mindegyik csávóról, akihez egy pettingnél komolyabban közöm volt, kinyomtatok egy képet. Leragadok egy-egy éránál, de hiába búg a hangszóróból a Cigarettes After Sex, mintha egy erdőbe próbálna becsalogatni, nagyrészt tartom a fókuszt. Kivágom a csávóportrékat, időrendben egymás mellé teszem őket a Modiano print helyén, és egyszerre tölt el döbbenettel és valahol büszkeséggel, hogy épp csak felférnek a falra. Lefotózom, és elküldöm Bertának, azonnal válaszol: mondtam, hogy egy pincében végzed egyszer. Kuncogva elteszem a telefonom, és végigpásztázom a csalódásaim tablóját. Több tucat srác, akiről szinte kivétel nélkül azt hittem, hogy ez már a hepiend. 

Ahogy mosolyognak rám a falon, bevillan, hogy pontosan így próbáltam elmagyarázni egyszer anyunak, hogyan él az emlékük a fejemben. Mint egy tapéta, aminek tisztában vagyok a mintájával, nem felejtem el egy percre sem, hogy milyen tapéta van a szobában, ahol élek, de mindig csak az újonnan felkerült motívumnál ragadok le bámészkodni. Most viszont megakad a szemem valakin, és olyan nosztalgikus mélabút érzek, amit akkor szoktam, ha a gyerekkoromra gondolok. A legelső fiú vigyorog egy párizsi képen az Eiffel-torony lábánál, emlékszem, mennyire félt a torony tetején, úgy ölelt, mint egy kis majom, így is csak egy pillanatra mert kihajolni, és hatalmasat sikkantott, ahogy telibekapta az arcunkat egy széllökés. Ez a fiú kilóg a sorból, őt én hagytam el abban a tévhitben, hogy mindenki legalább olyan őszinte, okos, ragaszkodó és becsületes, mint ő. Magasra tette a lécet, amit azóta sem ugrott meg senki, és minden világvégekor az az első gondolatom, hogy még mindig azt a szakítást törlesztem a sorsnak. Most is olyan bűntudatom lesz hirtelen, hogy éppen csak nem vetek keresztet. Átvezetem a tekintetem a többi srácra, és keresem, hogy mik a közös jegyek, mit ad ki a kutatás. De mind annyira más, mintha nem is lenne bennük semmi közös azon kívül, hogy…

Kihagy egy ütemet a szívem, hátrébb is lépek, ahogy a falon az én arcommá áll össze ez az ex-csávó mozaik, és a szám elé kapom a kezem: hát persze! Én vagyok bennük a közös. Megspórolhattam volna egy csomó munkát és papírt, elég lett volna egy szelfit készíteni. 

Másnap a családommal ebédelek egy pesti bisztróban. Amikor belépek, és meglátom a nagymamámat egy túlméretezett légy-napszemüvegben csücsülni, konstatálom, hogy tényleg visszajött a Y2K divat, sőt már kifelé mehet. Megetted az összeset, csodálkozik anyu a kenyérkosarat megemelve apu előtt, aki egy gyors biccentéssel megerősíti, hogy hihet a szemének. Leülök, körbepuszilok mindenkit, a húgom az új faszijáról beszél, türelmesen hümmögök, még egy kérdést is felteszek, hogy ne érje szó a ház elejét, hogy utána egy óráig magamról és a friss felfedezésemről fogok beszélni. A levesig kell csak várni, hogy belekezdjek, elég egy „na mizu”, és mondom is, hogy nem hiszitek el, de rájöttem, hogy velem is baj van, különben nem ilyen csávókat választanék. Mintha büntetném magam. Csend. Végül a húgom szólal meg: jó reggelt… Apu legurítja a csészéből a levest, és belekezd egy monológba arról, hogy csak olyan filmre szabad beülni, aminek tetszett a trailere. Mert ott van benne minden, ami várható. Ha jó a film, a trailerben sem kell erőlködni, van miből összerakni. De ha összefüggéstelen katyvasz a legjobb pillanatokból, és sehogy sem áll össze a sztori, akkor csak be akarnak csábítani a moziba, és már popcornnal az öledben jössz rá, hogy ez egy kalap szar. Akkor már hiába reménykedsz az utolsó pillanatig, hogy valamit mégis kihoznak belőle.

Anyu serényen bólogat, és hozzáteszi, hogy persze van olyan, hogy egy filmnek nagyon jó a trailere, mégis egy kalap szar, mire a nagymamám megszólal, hogy ő két ilyenre is beült. Úgy fest a hatalmas napszemüvegében és szintén hatalmas kardigánjában, mint egy másik bolygóról érkezett bölcs, ahogy kifejti, hogy természetesen a két házasságára gondol. Egyikből a másikba menekült, miután az első férje úgy hagyta el, hogy azt mondta, csak leszalad a boltba, és többé nem jött vissza. Alig egy évre rá igent mondott az első udvarlónak, aki mellett egy pillanatra sem lehetett unatkozni, de hamar kiderült, hogy miért: folyton be volt baszva, és az esküvő másnapján már be se ment dolgozni.

Elvonók, szétköltözések, visszafogadások és leírhatatlan agresszió húzódott éveken át, míg egy hajnalban mami megszökött, miután megboldogult édesanyjával álmodott, és félt, hogy eljön érte, ha tovább marad. Mindig tudtam, hogy úgy végzem majd, mint a nagymamám, és mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a párhuzam a választásaink között. De még így is hepiend lett, mondja mami, és apró fújásokkal hűti a kanalán a levest. Megütközve nézek rá, hogy mégis miért hepiend az, hogy el kellett menekülnie az elől, akitől a boldogságot remélte az elején. Azért, mert el tudtam jönni, kisfiam. Nem tett kárt sem bennem, sem magában. Ennél szebb vég nem kell. 

Marton Krisztián