„Elképesztő erőt találtam abban, hogy végigjártam a saját poklomat”

–

Nem szívesen lennék most – ebben a különösen zavaros korszakban – fiatal felnőtt. Már csak azért sem, mert mind a három ilyen korú gyerekemen látom tükröződni azokat a gondokat, amelyek miatt Pusztai Lőrinc is kötelességének érezte, hogy elkészítse a Nem vagy egyedül! című filmjét.

Azzal is pontosan tisztában vagyok, hogy sokszor egy jó pillanatban érkezett mondat mennyivel többet adhat egy kortársi segítőtől, mint akár ugyanaz a gondolat valamelyik szülőtől. Ezért is voltam kíváncsi Pusztai Lőrincre, aki annyira elengedhetetlennek tartja a fiatalok életét átszövő szorongás enyhítését, hogy még a saját pénzét is hajlandó feláldozni azért, hogy elkészülhessen a filmje. 

Feltárni a sebezhetőséget

Amikor azt kérdeztem tőle, miért tartja annyira fontosnak, hogy ilyen széles körben beszéljen a saját fájdalmas tapasztalatairól a film nyelvén, azonnal rávágta: „Kötelességemnek érzem” – majd kis szünet után hozzáfűzte: „Nagyon sok olyan ember volt az életemben, aki akár direkten, akár indirekt módon segített nekem. Sokukkal sosem találkoztam személyesen, de követtem őket az online térben, és nagy hatással voltak rám. Sokszor adtak inspirációt, motivációt, lelkierőt ahhoz, hogy megértsem: azok a rossz érzések, amikben vagyok, nem feltétlenül végleges, megváltoztathatatlan állapotok”.

Nyilván ez kemény út volt Lőrinc számára, és bizonyos szinten még ma is tart, de mégis van olyan ezek között, amit már megfejlődött: „Rengeteg fiatalban látom a régi önmagamat. Tudom, hogy kevés reális alapja van annak, ami miatt stresszelnek, visszafogják magukat és szoronganak. Épp ezért iszonyatosan bánt, hogy sokszor szabotálják önmagukat, a képességeiket, a lehetőségeiket és a boldogságukat.”

Ezért is szeretne minél több embert inspirálni minden munkájával, sőt azt mondta:

„Ezzel a filmmel konkrétan is segíteni szeretném azokat a fiatalokat, akik nem hisznek magukban”.

„Mindenkitől lehet tanulni, ha mást nem, legalább azt: hogyan nem érdemes hozzáállni bizonyos dolgokhoz”

Lőrinc szerető és biztonságot adó családban nőtt föl Debrecenben, szülei tanárok, akik drámapedagógiával is foglalkoznak, színészek is vannak a tágabb családban. Nem voltak tehát az életében olyan súlyos traumák, amelyek miatt ennyire szélsőségesen érinthette volna a szorongás, ő mégis úgy érezte 15 éves korától kezdve, hogy semminek nincs értelme. 

„Az elején szerintem még kicsit magam elől is titkoltam” – kezdi a saját történetét. „Alapvetően a szüleimmel osztottam meg a nehéz érzéseimet. Olyan dolgokon stresszeltem, amikről legbelül éreztem, hogy ezek talán hülyeségnek tűnhetnek, és ők is megnyugtattak, hogy nem olyan jelentős dolgok.” A szülők persze végig komolyan vették, figyeltek rá, meghallgatták, de a gyógyulás útját mégis egyedül járta végig.

„Az én esetem sajátossága, hogy ezt a fajta szorongást, amit én tapasztaltam, teljes mértékben a saját elmém generálta. Nem az volt, hogy történt velem valami nagy trauma.”

„Aki nagyon durván lehúzta a személyiségemet, az én magam voltam”

Lőrinc ma már sokkal tisztábban lát, mint néhány évvel ezelőtt: „Azt mindvégig tudtam, hogy először is magamat kell rendbe raknom. Bármit mondhattak volna a szüleim vagy mások, a saját árnyékom annyira erősen ott volt magam felett, hogy nem ért el hozzám más. Ennek utólag nagyon örülök, mert elképesztő erőt találtam abban, hogy végigjártam a saját poklomat, és rájöttem egy csomó mindenre. Megfejlődtem ezt az állapotot.

Nyilván, amikor benne voltam, nagyon rosszul éreztem magamat, de most már inkább hálás vagyok ezekért” 

– mondta.

Szuicid gondolatai is voltak, de nem tudott volna önmaga ellen fordulni: „Sokszor teljesen üresnek éreztem magamat, abszolút fatalista hozzáállásom volt mindenhez. Szinte fizikailag fájtak a saját gondolataim.”

Kilábalás a sötétségből

Még bőven benne volt a „sötét korszakában” – ahogy ő nevezte –, amikor eldöntötte, hogy ha jobban lesz, elkészíti ezt a filmet: „Küzdöttem, hogy hova tovább, és hogyan tudnék ebből az érzésből menekülni, de akkor még nem találtam meg a kiutat. Viszont azt pontosan éreztem, hogy van mit mondanom. Vágytam rá, hogy szakmailag és emberileg is eljussak odáig, hogy megteremthessem a lehetőséget, és erőm is legyen hozzá” – idézte fel a kezdeteket Lőrinc.

Remélem, sok fiatalnak adhat reményt a tény, hogy valóban léteznek fordulópontok, ezek Lőrinc életébe is elérkeztek: 

„Két évvel ezelőtt történt két olyan esemény, ami azt ültette el bennem, hogy jó vagyok és jól vagyok, 

és bármi is van, – mert nyilván állandóan ér valami stressz –, érdemben nincs hatással a cselekedeteimre. Régen nagyon sokszor szabotáltam önmagamat, de ennek a korszaknak vége” – jelentette ki határozottan.

Természetesen terápiába is járt: „Annyira involválódva voltam ebben az állapotban, ki akartam törni belőle, ezért elég kemény munkát fektettem ebbe a folyamatba. Sokat megtudtam a szorongás hátteréről”.

Valódi jelenlét

Lőrinc nagyon tudatosan keresett olyan tartalmakat, amelyek az éppen aktuális problémájára adhattak tanácsokat: sokszor előfordult, hogy több órás podcastokat hallgatott végig, és jegyzetelt közben.

Amúgy is mélyen hisz az önfejlesztésben, hiszen saját magán is megtapasztalta ennek hatékonyságát: „Nagyon szeretem a produktivitást, természetesen észszerű keretek között, mert rájöttem, hogy csak akkor tudok hosszú távon hatékonyan dolgozni, ha pihenek is közben.

Rövid távon persze lehet megállás nélkül dolgozni, de annak olyan kiégés lesz a vége, hogy mire regenerálódsz, annyi időt veszítesz, mintha eleve odafigyeltél volna az egyensúlyra”

 – mesélte. Van egy alvásprotokollja, az étkezésre és a mozgásra is odafigyel. Sokáig focizott, úszott, dzsúdzsucura járt, és otthon is végez erősítő edzéseket videók alapján. „Nagyon hiszek az online tanulás erejében. Ha valamit tényleg szeretnél megtanulni 2025-ben, és van egy telefonod meg interneted, nem lehet kifogásod.”

YouTube-ról tanult például öt éven keresztül, és kizárólag az onnan szerzett tudásból építkezve készített 19 éves korában egy 65 perces horrorfilmet Tenebris címmel. 

Nem vagy egyedül! – Kisfilm a szorongásról

Tavaly januárban határozta el, hogy belevág ebbe a filmprojektbe: „Tavaly összesen egy forgatásunk volt, idén pedig három. Október elején lesz még öt forgatási nap. A nagyobb csapat összeállt, de van pár helyen csere. Szerencsére tíz éve dolgozom ebben a szakmában, és elég erős a kapcsolatrendszerem.

Egy ilyen projektnél, ahol foghíjas a költségvetés, és fizetést nem igazán tudunk biztosítani, elég sűrűn előfordul, hogy a kieső munkatársak helyére rövid idő alatt újat kell keresni”

– sorolta a nehézségeket.

Azt is elmesélte Lőrinc, hogy amikor előkészítette a projektet, sokféleképpen próbált rajta fogást találni, akár konkrétumokkal együtt is, és belépett zárt csoportokba, amelyekben pánikbetegek, szorongók és depressziós emberek osztják meg egymással a nehéz érzéseiket. „Láttam a bejegyzéseket, és azt is, hogy mennyire aktuális ez a téma, mert rengetegen érintettek benne. Ugyanakkor demotivált, hogy amiket oda beírtak emberek, azt mutatták: amiben én voltam, az ezekhez képest semmi. Mi jogom van beszélni erről a témáról?” – tette fel magának Lőrinc a kérdést.

Azt találta megoldásként, hogy nagyon személyes lesz ez a film: „Ezek az én tapasztalataim, én így éltem meg. Velem ez volt. Nyilván azt szeretném, ha egy olyan arany középutat találnék, ami a személyes sztorimból indul ki, de legyen egy kicsit mindenkié. Olyan álláspontokat is mutatunk majd, amikben mások megközelítései is benne vannak”.

Ennek a munkának a szakmai részét segítette a Kék Vonal is, ők ugyanis nagyon sok mintázatot ismernek, és azt is pontosan tudják, hogyan lehet hatékonyabban megszólítani a fiatalokat. Ezért megkérdeztem Reményiné Csekeő Borbálát, a Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány szakmai vezetőjét is a filmprojekttel kapcsolatban, aki így válaszolt:

„Mi a megkeresőink történeteit óvjuk, titkaikat megőrizzük, ezért különösen fontosnak érezzük azokat az együttműködéseket, amik segítenek hitelesen megmutatni azokat a nagyon nehéz belső állapotokat, amikkel a hívóink is küzdhetnek. 

Pusztai Lőrinc filmje olyan érzésekről szól, amik nagyon sokakat érintenek, de mégis tabu róluk beszélni. A rengeteg szenvedés, agresszió és önagresszió, súlyos pszichiátriai és pszichoszomatikus betegségek mögött szorongások állnak. Korunkban talán a legfontosabb önismereti kérdés, hogy mi ad nekem biztonságot. Az elmúlt években egyértelműen a szorongások okozta gyötrelmek miatt fordult a legtöbb gyerek és fiatal a Kék Vonal Lelki-segélyszolgálatához is. Szoronganak a gyerekek és a fiatalok, akik szorongó felnőttek között nevelkednek. A szorongások nehezen felvállalhatóak, sokakat elmagányosítanak. 

Az az üzenet, hogy »nem vagy egyedül«, jogod van segítséget kérni, nagyon sok fiatal számára lehet mentőöv. Reméljük, a film sok fiatalt fog bátorítani, hogy kezdjenek ők is beszélni mindarról, ami bennük van.”

A megvalósulás küszöbén

Lőrinc a film előkészítése közben is sokszor találkozott azokkal az árnyakkal, amelyek régebben kísértették a mindennapjait:

„Nehéz volt felkaparni magamból képeket. Sok módszert kombináltam: képek, festmények, videók inspiráltak. Segített az is, hogy elmentem esténként sétálni az erdőbe, zenét hallgattam, és ami közben eszembe jutott, azt leírtam. Érdekes önismereti út ez a projekt. A narráció miatt is nagyon sokszor felidéződtek a szorongósabb éveim, de biztos vagyok benne, hogy sikerül belesűrítenem mindazt, amit mondani akarok” – mesélte az alkotói folyamatról.

Lőrinc eddig mindössze egyetlen anyagi támogatót talált, a költségvetés 90 százalékát pedig a saját zsebéből fizeti. Több mint száz cégnek írt, ám hiába. Influenszerek azonban segítenek majd neki abban, hogy ha megjelenik a film, akkor beszélnek róla. Közéjük tartozik Fuller Bianka, Dobos Evelin, Osváth Zsolt és Kemény Zsófi is. 

Arra a kérdésre, hogy mit vár a leendő filmtől, Lőrinc így válaszolt: „Semmiféleképpen nem gondolom ezt a filmet életmegváltónak senki számára. Azzal csak áltatnám az embereket és magamat is, ha azt mondanám: »nézd meg ezt a filmet, és utána más ember leszel. Más lesz az életed«”. 

Lőrinc azt is elmondta, mennyire fontos tapasztalat volt számára, hogy bár elméletben mindent megfejtett a szorongásról, de ha a gyakorlatban semmit nem változtat az életén, akkor mit sem ér ez a tudás.

„Nagy szemléletbeli váltás volt, amikor ezt megértettem. Most is, ha van egy új információm valamiről, azt átültetem a gyakorlatba, hogy megnézzem, tényleg működik-e. Azt szerettem volna ezzel a kisfilmmel is, hogy ha valaki megnézi, és remélhetőleg hatással van rá, akkor azt a lelkiállapotot használja ki cselekvésre. Ne az legyen, hogy most nagyon motivált, aztán két-három nap múlva visszatér ugyanabba, amiben volt, hanem legyen egy konkrét cselekvés.”

A film végén az első felirat a Kék Vonal elérhetősége lesz

„Azért lesz ott az a szám, hogy mindenkit bátorítson arra: ha szeretnél valakivel beszélgetni, megosztanád, hogy mi van a fejedben, itt egy telefonszám” – mondta Lőrinc, majd hozzátette: „Bízom abban, hogy hátha elindít a filmem egy folyamatot, ami hosszabb távon tényleg változtat a fiatalok mentális nehézségeivel kapcsolatos hozáálláson”.

Lőrinc abban is bízik, hogy a kész filmmel majd eljutnak mentális egészséggel kapcsolatos intézményekbe, egyetemekre, gimnáziumokba, általános iskolákba: „Emlékszem saját tapasztalatimból is, hogy voltak olyan előadások, amik azzal a dologgal kapcsolatban nagyon-nagyon más perspektívát adtak nekem”.

És hogy mit üzenne Lőrinc annak, aki éppen nagyon mélyen van? Stílszerűen azt, amit a filmem címe is mond: Nem vagy egyedül!

„Nem az van, hogy te picike vagy, és itt gomolyog körülötted egy nagy, fekete, sötét és ismeretlen erő, és azt sem tudod, hol találj rajta fogást, mert összenyom, hanem van kiút, van felfelé.”

Both Gabi