A Megasztár tündöklése és bukása – így jutottunk el a veréssel fenyegetőzésig

–

A rendszerváltás után a magyar társadalom kiéhezve várta a nyugati popkultúra beáramlását és a szórakoztatás addig itthon nem ismert formáit. Tömegek függtek rá a Dallas című amerikai sorozatra, vagy a dél-amerikai szappanoperákra, de több milliós nézettsége volt az amerikai late night show-k mintájára létrehozott Friderikusz show-nak is, ahova olyan külföldi sztárok jöttek el, mint David Hasselhoff, Robin Williams, Cindy Crawford, vagy Jean-Claude Van Damme. A külföldi sorozatok és a világsztárokkal folytatott könnyed beszélgetések hatására a magyar ember úgy érezhette, végre kilát a vasfüggöny mögül, de ezek a műsorok egy dolgot nem hoztak el soha: az azonosulás lehetőségét. 

Borzongó csodálattal néztük, ahogy a dúsgazdag Ewing család adja-veszi az olajat Texasban, vagy ahogy Friderikusz Sándor késő este arról tereferél Neil Armstronggal, hogy milyen élmény volt a Holdra lépni. De igazi átélésről talán csak akkor beszélhettünk, amikor közös erővel próbáltunk meg összedobni szegény Esmeralda szemműtétjét. 

2003 októberében ezt az űrt próbálta meg a TV2 betölteni, amikor szinte teljesen egyszerre indította el Magyarország első nagyszabású valóságshow-ját, a Big Brothert és a magyar fejlesztésű Megasztárt, ami egy totálisan új tévés szórakoztatást honosított meg. A több milliós nézettséggel berobbanó műsorok képesek voltak mozgósítani a teljes magyar társadalmat: a gyári munkástól az egyetemi tanárig mindenki ezekről a műsorokról és a benne szereplő civilekről beszélt. Na meg az énekes tehetségkutatók zsűrijéről, csak valahogy egészen más okból, mint manapság.

A legendás zsűri

A műsor legnagyobb dobása egyértelműen – a mából visszanézve pláne nem túlzó a jelző – a legendás ötfős zsűri volt, de a fiatalabb olvasók kedvéért talán érdemes egy kicsit bemutatni őket: 

– Bakács Tibor „Settenkedő”, többek között a Magyar Narancs és az Élet és Irodalom egykori újságírója, kritikusa

– Pély Barna: a United frontembere, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán diplomázott énekes, gitáros

– Presser Gábor: az LGT és az Omega zenésze, zeneszerzője, a Vígszínház zenei vezetője

– Pierrot: eMeRTon díjas zenész, zeneszerző, producer, dalszövegíró

– Soma Mamagésa, a Bartók Béla Jazz Konzervatórium ének szakán végzett énekesnő

A zenei élet eltérő területeiről érkeztek, az ismertség mértékében is voltak köztük különbségek, de egy dologban mindenképp osztoztak: néhány adás után senki sem kérdőjelezte meg, hogy miért az ő véleményükre hagyatkozik a műsor.

Az első három évadban nem volt kérdés, hogy mi a tét: akit a zsűri és a tévénézők megszerettek, abból néhány hónap alatt valódi énekes és valódi sztár válhatott. Így aztán az ítészek minden vállrándulása, összenézése és zsebkendőért nyúlása elképesztően sokat nyomott a latba. Minden túlzás nélkül elmondható, hogy a szemünk előtt változhattak meg emberi sorsok.

Viszont az évek és a nosztalgia tévesen mondatja azt velünk, hogy „a régi szép időkben még csak a tehetség számított, bezzeg most”. Ugyanis a TV2 nem csak a Big Brotherrel engedte szabadjára a reality-szörnyet, hanem az énekes tehetségkutatóval is. De tény, hogy a műsor akkori alkotói és kreatív producerei sokkal több felelősséget vállaltak fel abban, hogy mi történik a civil résztvevőkkel. A gyermekotthonban felnőtt Oláh Ibolya, a fiatal korától túlsúllyal küzdő Tóth Vera, a mélyszegénységben felnőtt Caramel, vagy a határon túli, kisebbségi létből jövő Rúzsa Magdi személyes története lényegesen befolyásolta a róluk alkotott képet. A tehetségüket semmiképp nem lehet elvitatni, karrierjük magáért beszél. De ne legyenek kétségeink abban, hogy a szerkesztők már akkor is tudatosan adagolták és használták a szereplők hátterének bizonyos elemeit.

Tény, hogy amíg ma tíz másodpercbe sűrítve exponálják a nyomort, a mentális problémákat, a szerfüggőséget, a fogyatékosságot és az egzisztenciális kilátástalanságot, húsz éve ezek a jóval érzékenyebben bemutatott emberi sorsok még valódi empátiát és párbeszédet voltak képesek éleszteni a magyar társadalomban. Ami pedig a legfontosabb különbség, hogy az egykori szakmai zsűritől elképzelhetetlen lett volna, hogy bármilyen információval is visszaéljen nyilvánosan, a versenyzők kárára.

Az átmeneti időszak csak a mából nézve szép

Két évvel később a csatorna egy komoly arculatváltással indította el újra a formátumot, és több egyéb kérdés mellett (például, hogy miért versenyeztek tízéves gyerekek felnőttekkel együtt) az is felmerült, hogy vajon miért volt szükséges az előző gárdát egy az egyben lecserélni? 2008 és 2010 között Friderikusz Sándor, Mester Tamás, Eszenyi Enikő, 2012-ben pedig Bochkor Gábor, Falusi Mariann és Bereczki Zoltán képviselték a szakmát, ezzel a névsorral pedig önmagában nem is volt probléma. De a műsor nem csak ebben változott meg. 

Az addigi kreatív stábot is menesztve egy egészen új irány vette ekkor kezdetét, amiben a szórakoztatás még nagyobb teret kapott, mint az előző évadokban.

Az arányok átrendeződése főként a válogató epizódoknál volt tetten érhető, ahol nagy számban kezdtek megjelenni az énekelni egyáltalán nem tudó, de megjelenésükben, attitűdjükben könnyen a gúny tárgyává tehető versenyzők.

A zsűri egyes tagjai itt már feltételezhetően szerkesztői kérésre – amire Presser Gábor tett is utalást a Partizán Megasztáros emlékadásában –, hajlandóak voltak a szakmai véleményezés helyett a szereplők nevetségessé tételében részt venni. Amíg az első évadokban a néző arról kaphatott visszaigazolást a zsűrivéleményekből, hogy valóban képes-e egy énekesről helyesen megítélni, hogy milyen minőséget képvisel, addig a váltás utáni időszakban már együtt nevethették ki a kamerák kereszttűzében csetlő-botló szereplőket. Külön szegmens jutott mindig azoknak az embereknek, akik nem tudtak angolul, így lett egy mindenki által ismert fogalom ekkoriban a „bikicsunáj” (olyannyira, hogy a helyesírás-ellenőrzőm is jelezte, hogy először rosszul írtam le). De jobb esetekben is egy szellemeskedő, cinikus osztályfőnök magatartásával élcelődtek azokon, akiket be se kellett volna hívni a szerkesztői előszűrők után. Ugyanerre pedig már az élő közönséget is maguk buzdították. 

Egy utolsó próbálkozás, majd a gyeplő teljes elengedése 

És akkor megérkezünk a mába, ahol szó bennszakad, hang fennakad, ha a háromórás műsorfolyam akármelyik percében odakapcsolunk a jelenleg futó Megasztárra. Tavaly ugyan megpróbálták az újraélesztett formátumot olyan valóban tehetséges és létező zenei karrierrel rendelkező mentorokkal feltölteni, mint Caramel, Rúzsa Magdi, vagy Marsalkó Dávid, de az ő kezüket nagyon hamar elengedték. Mára a kereskedelmi tévés tehetségkutatók, legyen az Sztárban sztár, X-Faktor, vagy bármi más, csúcsra járatja a szereplők megalázását, dehumanizálását és az álhisztik viszik előre a reality cselekményét. Erre pedig azok az ismert zenészek nem, vagy nem eléggé hajlandóak, akik tényleg képesek pár évente megtölteni a Papp László Arénát, és esetleg némi emberség is szorult beléjük.

Tény, hogy egy árva lelket nem tudnék felidézni a tavalyi Megasztár döntősei közül, de cserébe azt sem kellett végignéznem, ahogy Ördög Nóra és a zsűri a térdüket csapkodva, habzó szájjal nevetnek egy bodyshamingbe oltott kéretlen szexuális közeledésen (erről a konkrét esetről itt írtunk korábban). 

És a múlt hétvége után tényleg eljutottunk a szórakoztató tévézés azon szintjére, ahol Tóth Gabi, aki a fent említett összes zenés műsornak volt már szereplője, mentora, csapatkapitánya, konkrétan veréssel fenyeget egy versenyzőt.

Hagyok időt emészteni. 

A szereplő, aki már ugyanebben a műsorban bebizonyította, hogy egyáltalán nem tud énekelni, dühében Facebook-videóban hordta el mindennek a műsorvezetőt és Tóth Gabit, erre pedig a szerkesztők mi mást találtak volna ki, mint hogy Ördög Nóra személyesen hívja vissza, hogy a kamerák előtt rendezzék a konfliktust. Itt már az sem merült fel, hogy énekeljen egy a hangfekvésének alkalmasabb dalt, vagy adjon elő bármit, amivel az általa vélt tehetségét igazolhatja. Azért jött vissza, hogy a négy zsűritag még egyszer megalázhassa, amire azzal vágott vissza, hogy Tóth Gabinak nincs érettségije.

Ami ezek után következett, az pedig már a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság hatásköre. A húszéves showbusiness-múlttal és a majdnem félmilliós követőtáborral rendelkező celebtől ugyanis ezek a mondatok hangoztak el a stúdióban:

„Mindjárt kimegyek és megverem. Megmutatom, milyen a tapolcai vérem. Most már itt mindenkinek ilyen jogai vannak? Én vagyok az alpári? Én megmutatom, milyen, amikor nincs valakinek érettségije, akkora nyolcáltalánosos pofont adok.”

Majd biztos, ami biztos, még kiment a folyosóra is tovább veszekedni a civil szereplővel, ahol Menczer Tamás stílusában folytatta tovább a „párbeszédet”. Ez volt látható este fél 8-tól, 12-es karikával a tévében. Külön vérfagyasztó, hogy ez ráadásul a kormányzó párt kereskedelmi csatornája. 

Húsz évvel ezelőtt feszült izgalommal figyeltük, ahogy Presser Gáborék a szakmájukat komolyan véve kinevelnek egy komplett új zenei generációt a nyilvánosság segítségével. Ma pedig ugyanezekben a székekben ülnek azok, akiktől csöpög le hozzánk a nyílt agresszió. Ez már nem az a valóság, amire ennek az országnak szüksége van. Ez már valami más, amiről ki kellene mondanunk, hogy átléptük a vörös vonalat.

Rezek Bori