„Nő ne vágyakozzon komponálásra" – A zseniális Clara Schumann története

–

A Clara Wieck néven született zongoraművész a zene szeretetét már az anyatejjel magába szívta: az apja, Friedrich Wieck zongoratanár, az anyja, Mariane Bargiel énekesnő volt. Ötéves korában az apja kezdte zongorázni tanítani, aki elhatározta, hogy virtuózt farag a lányából. Lánya a tanítási módszereinek megfelelően az első két évben csak kotta nélkül és hallás után játszott a hangszerén, hogy kifejlődjön a hallása és a ritmusérzéke. Csak azután láthatott kottát, hogy megtanulta az összes skálát és azok akkordjait, felbontásait. Naponta két óránál többet nem gyakorolhatott. Kilencéves korában írt naplófeljegyzései arról tanúskodnak, hogy az apja szigorú, és elveihez makacsul ragaszkodó zenepedagógus volt.

„Apám, aki már bizonyos ideje változást várt a gondolkodásomban, ma ismét megjegyezte, hogy még mindig lusta, nemtörődöm és rendetlen vagyok, keményfejű és nem következetes, és ilyen vagyok a zongorajátékban is […] a szemem láttára tépte össze Hünten variációinak példányát és hogy mától nem fog tanítani, nem játszhatok mást Cramer etűdjein és Czerny trillás gyakorlatain kívül.”

A lány kilencévesen már komplett Mozart zongoraversenyeket játszott, három évvel később pedig európai koncertkörútra indult az apjával – leginkább Párizsban és Németország egyes városaiban aratott nagy sikert. Ekkortájt már komponált is.

1837-ben már a kontinens egyik legígéretesebb zongoravirtuózaként tartották számon, és a zeneszerzői karrierje is beindult, főleg Soirées musicales című, hat részből álló zongoradarab-ciklusának köszönhetően, amely még Liszt Ferenc tetszését is elnyerte. És a szerelem is megérkezett ez idő tájt az életébe: egymásba szerettek apja egykori tanítványával, Robert Schumann-nal, aki kilenc évvel volt idősebb nála, és akit már gyerekkora óta ismert. Amikor a lány tizennyolc éves lett, eljegyezték egymást, de az apa hallani sem akart a házasságkötésről. Mindent elkövetett azért, hogy a lányát távol tartsa az ekkor már ismert komponistától, akit felelőtlennek és könnyelműnek gondolt.

„Közelről figyeltem Schumannt, és láttam, hogy képtelen önmagát eltartani, eltékozolta az örökségét, lusta, megbízhatatlan és öntelt. Egy középszerű zeneszerző, akinek a zenéje zavaros és szinte előadhatatlan” – írta róla.

Clara Wieck az apai tiltakozás ellenére kitartott szíve választottja mellett. Barátokon keresztül tartotta a kapcsolatot a férfival, és a koncertjein zenei üzeneteket küldött neki. A pár végül 1840-ben egybekelhetett. Clara és az apja ugyan kibékültek a házasságkötést követően, de a kapcsolatuk sokáig feszült maradt.

Liszt is méltatta Clara Schumannt

A házaspár kölcsönösen támogatta egymást a művészi pálya kibontakozásában. Clara rendszeresen véleményezte férje műveit, és a koncertjein előadva népszerűsítette azokat. Robert számos szerzeményét kifejezetten a feleségének írta, akivel zenével kapcsolatos bejegyzéseket is tartalmazó közös naplót vezetett.

Egyébként a férfi feleségéhez hasonlóan zongoraművészi pályára vágyott eredetileg, de végül zeneszerzőként teljesedett ki, mert lebénult két ujja. (Többféle teória él arra nézve, hogy miért, van olyan vélekedés például, miszerint a szifiliszét gyógyítandó higganyt lélegzett be, és ettől bénultak meg az ízületei – a szerk.) Egyébként is sokféle betegséggel küzdött, többek közt bipoláris depresszióval.

A felesége közben egyre népszerűbb zongoraművész lett. Repertoárjába férje művein kívül a zongorairodalom legjelentősebb darabjait is belevette, köztük a kortárs szerzők, például Chopin és Brahms még ismeretlen műveit. Zongoratechnikáját sokan csodálták: az apjától tanult, „spórolós” ujj- és kézmozdulatokra épülő játékának lényege az volt, hogy a billentyűket közelről szólaltatta meg – inkább érintette, mint ütötte őket. Kezével a decim távolságot – vagyis tíz billentyűt – is könnyedén átfogta. Az előadott műveket fejből adta elő, mert kiváló memóriával rendelkezett. (Ez egyébként ebben a korban tiszteletlenségnek számított a szerzővel szemben, ezért előadóművészetének ezt a vonását sokan kritikával illették.) Előadásmódját a darabok hiteles tolmácsolása, virtuóz technika és kifejező, éneklő stílus jellemezte.

Játékát és interpretációs művészetét sokan nagyra értékelték. Miután az egyik koncertjén eljátszotta Beethoven f-moll „Appassionata” szonátáját, Liszt Ferenc a következő szavakkal méltatta az előadást: „Középszerű művészek túlságosan fárasztották és mérgesítették hallásunkat e mű rideg, lelketlen ismételgetésével. Amikor viszont lehetőségünk nyílt hallani hogyan játssza C. Schumann, a legerősebb belső lelki nyugalom árasztott el minket. Festőnek éreztük magunkat, aki ismét meglelte a nemes eredetit, amely hosszú ideig üldözve volt az ízléstelenül torzító másolattól.”

Nőnek zongora igen, komponálás nem

Előadóművészi tehetségét mindenki elismerte, ám zeneszerzőként nem tudott tudott kibontakozni. Zongoravirtuózként tehetségesebbnek bizonyult, mint komponistaként, de leginkább azért, mert a korszak társadalma nem támogatta a nők ilyen jellegű ambícióit.

Naplójában így írt erről:

 „Valaha azt képzeltem alkotói tehetségem van, de fel kellett hagynom e gondolattal, a nő ne vágyakozzon komponálásra, még ha képes is lenne rá, tehát miért kellene erre törekednem? Nagyképű lenne, még ha annak idején apám vezetett is ehhez.”

Ha zeneszerzőként nem teljesedhetett is ki, előadóművészként jelentős karriert futott be. Európa-szerte ünnepelt zongoristaként rendszeresen turnézott, főleg férje műveinek interpretációival aratott nagy sikereket. Schumann úgy vélte, ő volt az egyetlen előadó, aki úgy tudta eljátszani a műveit, ahogy azt ő maga elképzelte. Ünnepelt művészként aratott sikerei mellett nyolc gyerekének és bipoláris depresszióban szenvedő férjének is támasza volt.

1853-ban, amikor férjén már kezdett elhatalmasodni a mentális betegsége, sorsdöntő találkozásban volt részük. A húszéves, feltörekvő zeneszerző és zongoraművész, Johannes Brahms egy napon bekopogtatott a Schumann-házba, előkapott egy kottát a hátizsákjából, leült a zongorához – és játékával teljesen lenyűgözte a férjet. Az emlékezetes találkozást újabbak követték. Clara is el volt ragadtatva a fiatal zsenitől. „Valaki, aki mintha egyenesen Istentől érkezett volna. Igazán megható, ahogy a zongoránál ez az érdekes fiatal arc átalakul a zene hatására, ahogy a finom kezei egyszerűen átsuhannak a legbonyolultabb frázisokon, és mindezek felett a bámulatos szerzeményei!” – írta róla a naplójában.

Brahms és a Schumann házaspár között mind szorosabb barátság bontakozott ki, végül a fiatal zeneszerző a család otthonába is beköltözött. Közben Schumann idegállapota egyre romlott: hallucinációk kínozták, egyszer a Rajnába vetette magát, majd önszántából elmegyógyintézetbe vonult. Clarát arra kérték az orvosok, hogy ne látogassa a férjét. A történtek után gyakorlatilag Brahms látta el a családfői feladatokat. Érzelmi támaszt nyújtott Clarának, segített a gyerekek nevelésében.

Clara a mennyország

A zeneszerzőt megigézte a nála tizennégy évvel idősebb nő zenei tehetsége és szépsége. Magyar hegedűművész barátjának, Joachim Józsefnek így vallott a nő iránt táplált érzéseiről: „Nem tudom jobban csodálni, szeretem őt. Egyszerűen megbabonázott. Gyakran vissza kell fognom magam, nehogy csöndben megöleljem. Soha többé nem fogok hajadon lányt szeretni, vagy legalábbis jelenleg egyáltalán nem gondolok rájuk. Ők csak ígérgetik a mennyországot, míg Clara a személyével megtestesíti azt.” 

Heves érzései ellenére Brahms tisztelte annyira Schumannt, hogy nem kezdeményezett viszonyt. Clarában inkább a csodált, érinthetetlen múzsát látta, akiért élete végéig rajonghatott. Ugyanakkor érzelmei összetettsége – a szerelem, a tisztelet és a csodálat közötti ingadozás – folyamatos belső vívódást okozott, ami időnként konfliktusokhoz is vezetett álmai asszonyával.

Két évvel azután, hogy bekerült az elmegyógyintézetbe, Schumann elhunyt. Két nappal a halála előtt felesége utoljára megetette és átölelte. Brahms üzente meg neki, hogy ha még élve akarja látni a férjét, azonnal menjen be a kórházba. 

A tragédia után Clara Schumann és Brahms elutaztak két hétre Svájcba a nő két fiával és Brahms nővérével együtt. Az üdülés alatt rá kellett ébredniük, hogy nincs jövője a kapcsolatuknak, Brahms el is költözött a Schumann-házból. „Vérzett a szívem, amikor Johannes elment” – írta Clara a naplójában.

De a szétválás után is tartották a kapcsolatot. Clara Schumann továbbra is figyelemmel kísérte Brahms zeneszerzői munkásságát, véleményezte a műveit, és a férfi sokszor meg is fogadta a tanácsait.

Egyikük sem házasodott újra.

Clara Schumann legkitartóbb hódolója egy Theodor Kirchner nevű zongoraművész volt. Felmerült a lehetősége, hogy a barátságuk szerelemmé alakul, de a mivel a férfi nem tudott úrrá lenni a játékszenvedélyén, az asszony egy idő után úgy döntött, „legyenek meg újra a határok kettejük között, és térjenek vissza a magázódáshoz”. 

Mély csalódottsággal gondolt vissza később Kirchnerre, „nagy gazembernek” nevezte a férfit. Nem ok nélkül: korábban még az adósságait is kifizette, sőt pénzt is adott neki, remélve, hogy megváltozik.

Férje elvesztése után elsősorban a zene jelentett számára vigaszt. Idős koráig koncertezett, többször fellépett Magyarországon is. A frankfurti konzervatórium tanára volt. Sajtó alá rendezte és kiadta férje műveit.

Élete utolsó éveiben szinte teljesen elvesztette a hallását. 

Nádudvari Péter