–

2018-at írunk. A barátaimmal az asztal körül ülünk egy péntek este, és hevesen vitatkozunk. A téma a félrelépés és annak elfogadhatósága, ami láthatóan mindenkiből erős érzelmeket vált ki. Kicsi a társaság, mégis a skála legellentétesebb pólusai képviseltetik magukat: míg van, aki a legsúlyosabb árulásként, azonnali szakítóokként gondol a hűtlenségre, más az emberi természet és a hosszú távú kapcsolatok természetes velejárójának látja, és persze vannak tartózkodók is, akik szerint nem mondhatunk A-t vagy B-t a kontextus ismerete nélkül.

Aztán eltelik hét év, és újra itt ülünk, már egészen más szemüvegen keresztül szemlélve a jelenséget. Kapcsolatok mentek szét és alakultak újra, könnyek hullottak és esküvők köttettek, és bizony többen is vagyunk, akik megtapasztaltuk: egészen más a félrelépésről gondolni valamit, mint a gyakorlatban elszenvedni vagy elkövetni azt.

Még mielőtt mélyebben belemennék a témába, hadd hagyjak itt néhány egyszerű adatot. Amerikai felmérések szerint a párkapcsolatok egyharmadában történik félrelépés, amit követően a párok minimum 35 és maximum 70 százaléka az együttmaradás mellett dönt, a tartós helyreállás viszont csak 15–30 százaléknak sikerül. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy ezek a számok csalókák lehetnek.

Esther Perel szerint mivel alacsony a bevallási hajlandóság, és rengeteg félrelépés nem derül ki, az a bizonyos egyharmad akár 70% is lehet. Innentől kezdve pedig – ha tetszik, ha nem – mára már gyakorlatilag normatív krízisnek tekinthető a félrelépés a hosszú távú párkapcsolatokban.

Ennek többféle oka is van: amellett, hogy kitolódott az átlagéletkor, és jellemzően hosszabb időt töltünk egyazon ember mellett, a digitális térnek és a globalizációnak köszönhetően jóval több inger is ér bennünket. És bár a félrelépések hátterében gyakran komplex okok állnak, Esther Perel rávilágít, hogy a fenti tényezők miatt a boldog kapcsolatokban is felütheti a fejét a hűtlenség. Így tehát, bármilyen fájó is leírni, viszonylag csekély az esély arra, hogy életünk során legalább egyszer ne okozzon nekünk fejfájást a félrelépés kérdése – éppen ezért érdemes minél tabumentesebben és őszintébben beszélnünk róla: saját magunkkal és a párunkkal egyaránt. Íme néhány dolog, amire jutottam, miután először átéltem ezt.

1. Az elmélet és a gyakorlat nem feltétlenül fedik egymást

Azt hiszem, mindenki eljátszott már azzal a gondolattal, hogy mit tenne, ha kiderülne, hogy a párja félrelép. Ahogy a fenti példából is látszik, sokaknak (látszólag) egyértelmű válasza van erre – és nekem is az volt –, de a gyakorlat mégis azt mutatja: ez a kérdés nem fekete-fehér. A félrelépés ugyanis rengeteg olyan kérdést hordoz magában, amik nagyban árnyalják az eset megítélését, így a rá adott reakciót is.

Először is, valójában hol kezdődik a hűtlenség? Az Instagram-flörtnél? Esetleg a titkos Tinder-fióknál? A pornónál? Mi a rosszabb: egy részegen elkövetett, érzelemmentes légyott, vagy egy átbeszélgetett, mély kapcsolódást jelentő este – fizikalitás nélkül?

Valószínűleg mindenkinél máshol válik el a megbocsátható és megbocsáthatatlan határa, de ami engem illet, csak akkor jöttem rá, mennyire összetettek ezek a kérdések, amikor a saját bőrömön tapasztaltam meg a hűtlenséget – mind „elkövetői”, mind „áldozati” oldalról. A helyzet ugyanis aligha vizsgálható anélkül, hogy számításba vennénk a párkapcsolat hosszát, dinamikáját, a két fél monogámiához való viszonyát és előtörténetét, az aktuális kapcsolatban elfoglalt helyüket, a félrelépés természetét, a hozzá kapcsolódó érzelmeket… ugye, milyen hosszú a lista? Már abban elfáradtam, hogy leírtam.

2.  A félrelépést nem lehet önmagában vizsgálni – vizsgálni kell azt is, ami mögötte van

Esther Perel úgy tartja, a félrelépés nem feltétlenül a párkapcsolat vége, sokkal inkább a kapcsolat állapotának tünete, aminek hátterében állhatnak egyéni elakadások – mint amilyen az önazonossági válság, kapuzárási pánik és folytathatnánk, valamint páros nehézségek is – például elhanyagoltság vagy valamilyen kapcsolati hiány. Ő és John Gottman úgy tartják, éppen ezért a legtöbb félrelépés megelőzhető lenne, ha egyébként a felek időben kezelnék a problémáikat, kommunikációs elakadásokat. Éppen ezért,

bár könnyű bűnöst kiáltani egy ilyen esetben, és valóban embert próbáló dolog a sértett állapotban még a saját felelősségünket is keresni, mégis azt gondolom: szükségszerű.

És nem azért, mert ezzel felmentjük a másik felet – hanem azért, mert a felismerés elindíthat olyan fontos gondolatokat, amik hasznunkra válnak, akár együtt, akár külön folytatjuk. Perel hozzáteszi: a megcsaló félnek ugyanúgy le kell magában folytatnia ezt a párbeszédet, hisz, ha a kapcsolatban egyébként elégedett volt, akkor azt kell megtalálnia, hogy önmagában mit hiányol. Fiatalságot, izgalmat, életerőt, szabadságot? Vagy szimplán egy másik identitást, ami nem bontakozhatott ki?

3. Az, ami történt, az identitást is átrendezi

Bármilyen furcsán is hangzik, egy félrelépés az identitást is átrendezi, hisz nagyon sokszor szembemegy azzal, amit saját magunkról gondoltunk. A többség ugyanis se úgy nem szívesen hivatkozik magára, mint hűtlen emberre, se pedig úgy, mint megcsaltra – és ezek könnyen idézhetnek elő komoly kognitív disszonanciát mind abban, ahogy a kapcsolatra tekintünk, mind abban, ahogy önmagunkra. Ha ugyanolyan önmarcangoló ember vagy, mint én, egy ilyen krízis könnyen csorbát ejthet azon, ahogy a nőiességedre, értékességedre tekintesz, vagy épp arra, hogy mennyire tartod magad jó embernek.

Talán erős hasonlatnak tűnik, de szerintem

a félrelépés utáni regenerálódás is egy gyászfolyamat, függetlenül attól, hogy folytatódik-e a kapcsolat. Hisz búcsút kell intenünk egy képnek, amit a szerelmünkről, és amit magunkról alkottunk, búcsút kell inteni a sebezhetetlenség eszményének, és újraépíteni egy világot, amiben megtalálja aztán a helyét a törés.

A folyamat fájdalmas, de természetes része a gyógyulásnak. A kérdés az, hogy képesek vagyunk-e megtalálni a határt a saját felelősségünk, valamint a felesleges önbántalmazó gondolatok között.

4. Nincs általános recept arra, hogy lehet jól kezelni a félrelépést...

Ha megcsalásról van szó, a vélekedők általában két táborra oszlanak: vannak azok, akik szerint a hűtlen félnek kötelessége rögtön a társa elé állni, és színt vallani a tettéről, és azok, akik szerint jobb, ha az „elkövető” magában birkózik meg a bűntudattal, és nem pakolja a fájdalom terhét a társára. Noha mindkettőben látok igazságot, kétlem, hogy bármelyik modell általánosítható lenne – hisz ahányan vagyunk, annyiféle párkapcsolati szerkezetben működünk.

Míg van, aki számára a legnagyobb érték a transzparencia, és ha a társa titkot őrizget, azzal a „közös csapat” szövetébe rondít bele, addig olyan embereket is ismerek, akik hisznek az apró titkok fontosságában, és amíg a félrelépés nincs hatással a kapcsolatuk egészére, addig köszönik, nem akarnak tudni róla.

Éppen ezért, szerintem elengedhetetlen, hogy egy pár – ahogy sok szabályt lefektet a közös működésről – beszéljen erről is, legalább teoretikus szinten. Mert bár jó úgy tekinteni magunkra, mint akikkel ez úgysem történhet meg, valójában sosem tudhatjuk, mit hoz az élet – és nem árt, ha erre az eshetőségre is van forgatókönyvünk.

5. ...éppen ezért általánosan jó tanács sincs

A megcsalás olyan, mint a foci és a politika. Mindenkinek van róla véleménye, és mindenki betonbiztosnak hiszi azt, amit gondol róla – éppen ezért baromi könnyű a pálya széléről bekiabálni egy párnak, hogy mit és hogyan kellett volna vagy kéne csinálni. Pedig, álljunk bármilyen közel is hozzájuk, teljes rálátásunk sosem lesz a kapcsolatukra – se arra, hogyan működnek ők a mindennapokban, se arra, hogy mi csúszott félre, és arra sem, hogy az adott személyek számára mekkora jelentőséggel bír a botlás. Arról nem is beszélve, hogy egy ilyen esetben nehéz objektívnak maradni.

A félrelépés témája a legtöbb embert bemozgatja, és a legjobb szándék ellenére is képtelen lesz a saját triggerpontjaitól, félelmeitől, tapasztalataitól elvonatkoztatva tanácsot adni – márpedig ezek aligha lesznek relevánsak a pár számára.

Hogy milyen a jó támogatás? Ha engem kérdezel, ítélkezésmentes és támogató, és úgy van jelen, hogy egyben tiszteletben tartja a másik privát szféráját.

6. A titok pusztít – akkor is, ha nem a tiéd

Az, ha az embert beavatják a titkokba, rendkívül megterhelő – és ez bizony különösen igaz azokra az esetekre, amikben valaki sérülhetne. A félrelépés tipikusan ilyen. Azt hiszem, mind ismerünk olyan eseteket, amikor „már rég mindenki tudta, csak az áldozat nem”, és azt hiszem, kevés dolog méltatlanabb ennél – mind az érintettre, mind a környezetre nézve. Félrelépni nem szép dolog, de ha már megtörtént, intézd úgy, hogy az ne okozzon másnak fejfájást. A titok teher és felelősség – ne rakd kéretlenül más nyakába.

7. A folytatáshoz mindkét fél kell. Igen, a megcsalt is.

Tegyük fel, hogy a törés után – legyen az bármilyen típusú is – úgy döntötök, hogy együtt maradtok és megpróbáltok zöld ágra vergődni. Ha Esther Perel analógiájánál maradunk: új kapcsolatot kezdtek a meglévőn belül, hiszen innentől a szerelem teljes szövetét új alapokra kell helyezni. A hűtlenség esetén ugyanis a közös házról nem csak a tető repül le, amit most vissza kell foltozni, nem csak az ablakok törtek ki, amiket újra be kell rakni. A ház teljes egészében dőlt össze, a pár pedig, miután felmérte a károkat és végigelemezte a korábbi gyenge pontokat, arra vállalkozik, hogy új, már strapabíróbb építményt hozzon együtt létre. Ehhez azonban két ember kell – akkor is, ha az eredeti építményt (látszólag) egy ember rombolta le.

A félrelépés gyökeresen átrendezi a dinamikákat, ha azonban mégis a folytatás mellett döntünk, abba mindkét félnek egyenrangúan bele kell állnia.

Bár normális (és szerintem szükségszerű is), hogy a hűtlen fél törleszt egy darabig, a kapcsolat aligha lesz működőképes, ha onnantól örök alá-fölérendeltség alakul ki a pár tagjai között. Ennek megugrása nem egyszerű – ha hihetünk a statisztikáknak, csak 15-30 százaléknak sikerül –, de nem is lehetetlen. Nem véletlen azonban, hogy sokan ehhez már szakembert vonnak be a képbe.

8. Hosszú távon akár fejlődést is hozhat

Azt nem állítom, hogy mindenkit megvisel a félrelépés – hisz egy nem-monogám kapcsolatban mások a szabályok –, de az árulás érzésére feltehetőleg senki sem vágyik. Ahogy arra sem, hogy hirtelen szembe kelljen néznie olyan elakadásokkal, amik korábban talán tabut jelentettek a kapcsolatban. Ugyanakkor számtalan pszichológus – köztük Esther Perel – is felhívja a figyelmet arra: ha sikerül megfejlődni a hűtlenséget, az akár újjá is élesztheti a korábban elakadt viszonyt.

Ha képesek vagyunk a történtek mögé nézni, önreflexiót gyakorolni, kommunikációt kezdeményezni a korábban szőnyeg alá söpört dolgokról, akkor a pusztító árulás teremtő tapasztalattá is válhat.

Ahogy az sem ritka, hogy a félrelépő fél épp a bűntudat, vagy a párja elvesztésének félelme miatt válik jobb partnerré, a megcsalt fél pedig elgondolkodik azon, hogyan lehetne még jobban jelen a társa számára.

 

WMN szerkesztőség

Kiemelt kép forrása: Unsplash/ Round Icons, Pexels/ Tara Winstead, Unsplash/ Felicia Montenegro