Szabó Anna Eszter: Nyár végi blues

–

Cseppfolyós szabadság

Hajlamosak vagyunk rá, hogy mindenből mindig csak a jót szeretjük. Az őszben a tarka leveleket, a színpompás lombkoronákat. A télben a vastag hótakarót, a tavaszban a madárcsiripelést és a szirmaikat bontogató virágok illatát. 

A nyárban én viszont mindent szeretek. Még a bírhatatlan hőséget is. Imádom, hogy nem szorít annyi időkorlát, nem kell folyton az órát lesni, merev napirend szerint létezni, tízórait, ebédet csomagolni. Nem zavar, hogy cseppfolyóssá izzadok, és az sem, hogy pillanatok alatt vörösre égek. Nem érdekelnek a jobban terjengő szagok, de a fojtogató városi forróság sem. 

Bárhová megyek, a fülemben üvölt a zene, a képzeletemben az életem egy jó hosszú videoklip, sőt, időnként musical, mi több, rockopera. Nyáron könnyű szökdécselve, táncolva közlekedni, nem akadályoznak vastag rétegek a mozgásban.

Körülnézve az emberek is nyitottabbak, barátságosabbak, több a derűs interakció, jobban látjuk egymást. Bár nem járok fesztiválokra, valahogy a hangulatuk elér a városba is, több helyen szól zene, sok a spontán összeverődés, kisebb-nagyobb társaságok nevetgélnek, iszogatnak, zenét hallgatnak, öröm elhaladni mellettük. Nem győzök rácsodálkozni a forgatagra, a színes-különleges öltözékekre és arra, hogy az önkifejezés milyen látványosan képes utat törni magának. Minden színes, minden vibrál az élettől. 

Azt kívánom, bárcsak mindig ez lenne. 

Sötétben ébredés, sötétben hazaérés

Aztán ahogy nézegetem az egyre növekvő diókat, eszembe jutnak a hosszú öltözködések, a hatmillió réteg, amiket a gyerekekre rá kell imádkozni. A sötétben ébredés és sötétben hazaérkezés. A napokig, hetekig tartó esős napok, az a kellemetlen, csípős szemerkélés, ami minden irányból támad. Reggelente a buszokon karikás szemű, szürke bőrű emberek vonszolják magukat a munkába. A levegő sűrű, szmogos, félpercenként elköhögi magát valaki. Ó, igen, mert ugye ilyenkor esünk egyik betegségből a másikba. Nyáron kicsattanunk az egészségtől, de ősszel, bumm, már jönnek is a kórságok, nem győzzük mosni a zsebkendőket, hogy mindig legyen elég. 

Mielőtt viszont teljesen magával ragadna a mélabú, emlékeztetem magam, hogy azért ez a nyirkos szürkeség még odébb van. Még tűz a nap, aranyszínben fürdeti a fákat. Még minden, amit szeretek a nyárban, itt van, épp most történik.

De talán idén érdemes másképp csinálnom, mint eddig. 

Még nyáron elkezdek fantáziálni mindenről, amiket igenis várok a szeptembertől áprilisig tartó időszakban, hogy mire jönnek az első esős napok, mire elkezdenek hullani a levelek, addigra pozitívabban álljak az évszakváltáshoz. 

Például megszállottan imádom a fahéjas-almás sütiket, és sportot űzök abból, hogy a létező összes receptet kipróbáljam. Az egy dolog, hogy finom, de az illat, ami bejárja az egész lakást, bármilyen negatív gondolati spirálból kizökkent. 

Eleve, ősszel-télen sokkal többet sütök, legtöbbször édes dolgokat, de előszeretettel gyártok házi kenyereket is. Mivel ilyenkor többet vagyunk otthon, nagyobb jelentősége van az illatoknak, a rendnek, tisztaságnak, ezért jobban oda is figyelek ezekre a dolgokra, amivel persze mindenki csak jól jár. 

Boszorkánykodni is valahogy természetesebb a ködös, borzongósabb napokon, így ilyenkor szoktam főzeteket, fiolákat gyártani, gyertyákat égetni. 

Megnézni egy jó filmet, mesét a gyerekekkel és közben finomságokat enni, elővenni a puha takarókat, elmerülni a szomorkásabb dalokban, chilis kakaót vagy fűszeres aranytejet inni, forró zuhany után jó melegen felöltözni… 

Na, hát nem olyan rossz ez 

És ha belegondolok, a hideg időkben legalább gondolhatunk arra, hogy minden egyes nappal egyre közelebb kerülünk az első hóvirágokig.

Ahogy vizslatom a diófát, kiegyezek azzal, hogy még bőven van idő, mire beérik a termés. Még minden levél kicsattan az élettől, szép zöldek, a fán megbújó madaraknak csak az énekét hallani, látni nem is lehet őket. 

A gyerekek kipirulva, alig ruhában élik világukat, dinnyétől, baracktól ragacsosan nyomják a puszikat a hátamra, miközben dolgozom, ők élik gondtalan napjaikat, én pedig tudom, hogy ha majd megöregszem, ezek az emlékek lesznek a kedvenc takaróim, amikkel bebugyolálhatom magam. 

Nem könnyű a jelenben létezni. Van bennem egy olthatatlan vágy, hogy lássam, befolyásoljam a jövőt és újraéljem a múltból, ami jó volt. Ez a boldogtalanság kulcsa, azt mondják, ráadásul tényleg nincs is semmi értelme.

Azt hiszem, ez a velem farkasszemet néző dió is pont erre emlékeztet, hogy ne azt sirassam, ami elmúlt és ne azon szorongjak, ami még el se jött.

Igazából belátom, erre a siránkozásra aztán évszaktól függetlenül nagy kár egy percet is elpazarolni. 
Mindegy, hogy tél van, vagy nyár.

Szabó Anna Eszter