A korrupciót mára az államszerkezet szálai közé szőtte a NER – Jancsics Dávid könyvéről

–

A korrupció szociológiája (kiadja a HVG Könyvek) a San Diegó-i Egyetem professzorának, Jancsics Dávid szociológusnak a kötete, amely tizenöt év interjúin, kutatásain alapul. A szerző, aki nemrég a Lélektani határban is a vendégem volt, a könyvben elárulja: az adatgyűjtéshez meg kellett tanulnia kézzel gyorsírni, mert a neki nyilatkozó, hatalomhoz közeli szereplők nem akarták, hogy a hangjukat a kutató bármilyen formában rögzítse, számukra teljes anonimitást kellett biztosítania.  

Jancsics lényegében azt mutatja be a könyvben, hogy a korrupció mintázatai milyen drasztikus módon változtak meg idehaza az elmúlt másfél évtizedben:

a Fidesz-rezsim alatt véghezvitt lopás volumenében és rendszerét tekintve is más, mint amit 2000 előtt lehetett tapasztalni a politikusoktól, oligarcháktól.

„Orbán valójában nem a korrupció ellen küzdött, hanem monopolizálni akarta azt az elit számára” – állítja a szociológus, de ahhoz, hogy ezt az ívet jobban átlássuk, tisztázzunk előbb pár alapfogalmat. 

Mi a különbség szívesség, ajándékozás, korrupció között? 

A magyar kultúra meglehetősen kapcsolatérzékeny, olyan ügyleteket is hajlamosak vagyunk ismerősökön, ismerősök ajánlásain keresztül intézni, amit más országokban, bízva a szolgáltatások színvonalában, személytelenebbül szoktak bonyolítani. Megvannak ennek a történelmi okai, az állandó ügyeskedés, hálózatosodás részben a szocializmus öröksége. Ami viszont fontos határvonal a kölcsönös szívességek és a korrupció között, az az, hogy kinek az erőforrásait ajánljuk fel a másik szolgálataiért cserébe: a sajátunkat (ez ajándék, baráti szívesség) vagy egy szervezetét – ez már korrupció.  

„A korrupció összetett társadalmi tevékenység, amelyben a szervezethez tartozó pénz, javak vagy egyéb erőforrások kerülnek másokhoz titokban – olyan szereplők révén, akiknek hozzáférésük van ilyen erőforrásokhoz –, úgy, hogy a szervezet és/vagy az egész társadalom helyett más, partikuláris szereplők húznak hasznot belőlük” – olvasható a könyvben a szakirodalmi definíció.

Tehát ha én egy banki ügyintéző vagyok, és tettél nekem egy szívességet, akkor ha cserébe főzök neked egy vacsorát, az oké, a saját erőforrásaimat ajánlom fel; ha viszont soron kívül és indokolatlanul kedvezően bírálom el a hitelkérelmedet, az már korrupció. 

Az utcai megvesztegetés mára visszaszorult 

Talán neked is van olyan emléked, vagy hallottál róla sztorikat, hogy amikor a rendőr a 90-es években megállított egy autót, a sofőr gyakran mérlegelte, érdemes-e a forgalmiba pár ezrest csúsztatnia, hogy bírság nélkül megússza az igazoltatást. Ez a típusú kisstílű korrupció, amelynek másik jellegzetes formája az orvosoknak adott hálapénz, mára szinte teljesen eltűnt, részben a technológia fejlődése (már online kapjuk a gyorshajtási bírságokat), részben a kormányzati intézkedések miatt (a hálapénz elfogadását szigorúan büntetik). 

Ezt a korrupciótípust nevezi a szakirodalom és Jancsics piaci korrupciónak: jellemző rá, hogy két ismeretlen között történik, akik jó eséllyel nem találkoznak többet, és szociális készségeket is igényel, hogy a korrupciót kezdeményező megérezze, a másik mit szól majd ahhoz, hogy megpróbálják megkenni.

Egyébként nemcsak az tartozik ide, amikor valamilyen hátrányt (büntetést) próbál meg az illető elkerülni, hanem amikor win-win helyzetben mindenkinek előnye származik az ügyletből: például a buszsofőr kevesebb pénzt kér tőled, amikor felenged a járműre, viszont nem ad jegyet, tehát saját zsebre dolgozik.  

A piaci korrupció java része alacsonyabb szinten, általában a terepen zajlott, szereplői gyakran voltak rendőrök, parkolóőrök, vámosok, határőrök, stb. Természetesen nem mindegyikük vett részt benne, ezt fontos hangsúlyozni, nehogy bárki is ez alapján egy egész szakmát bélyegezzen meg. Ugyanakkor tény, hogy voltak olyan hivatások, amelyek korábban több lehetőséget kínáltak a korrupcióra. Az egyik legviccesebb (más szempontból meg szomorú) idézet a könyvben, amikor az egyik megkérdezett azt mondja:

„mindig is korrupt vámos akartam lenni, ez már iskoláskoromban megfogalmazódott bennem”.  

Az államot be szabad csapni?

A korrupció második típusában, a társadalmi vesztegetésben a korrupt ügynök és a kliens ismeri egymást, de a korrupt ügynök egy szervezet erőforrásait ajánlja fel. Ilyen az, amikor valaki a pult alól ad el egy terméket, tehát félreteszi azt a kiváltságosoknak, hogy nekik biztosan jusson. Vagy protekcióval, soron kívül elintéz nekik valamit. Persze ez a típusú korrupció részben a túlélőkészlet része: egy olyan rendszerben, ahol nem működnek jól a dolgok, ahol reménytelenül hosszú várólisták vannak a műtétekhez vagy a szociális otthonokba történő bekerüléshez, ott érthető – még ha nem is legális –, hogy sokan a kapcsolataikat felhasználva igyekeznek előrejutni. 

Az ügyletek szociálpszichológiáját is érintve Jancsics azt is megjegyzi: néha különböző normarendszerek feszülnek egymásnak, amikor a cselekedeteinkről döntünk. Jelesül, hogy a családtagjainkért sok mindent hajlandóak vagyunk megtenni, az állam megrövidítése pedig egyrészt kevésbé megfogható károkozás, másrészt etikailag egyfajta félreértelmezett Robin Hood-i hagyományból eredően sok ember szemében kevésbé aggályos. 

Amikor a szervezet számára előnyös a korrupció

A megvesztegetés harmadik típusa, a korrupt szerveződés a felsővezetők tudtával, beleegyezésével, nem ritkán az ő nyomásukra történik, és ha az ügyletet lebonyolító alkalmazott kap is érte extra juttatásokat, előléptetést, a bűncselekménynek összességében a szervezet a haszonélvezője. Jellegzetes példa rá, amikor a helyi önkormányzattól kivitelezőként úgy kap egy cég építési engedélyt, hogy a készülő épület körüli utat és az infrastruktúrát az önkormányzat cégeivel építteti meg, akik a piaci árnál lényegesen drágábban dolgoznak. 

Jancsics arra is felhívja a figyelmet, hogy mivel mára eljutottunk odáig, hogy az oligarchák cégei sok esetben szakértelem híján a tényleges munkát elvégezni nem tudják, elkezdtek hozzáértő középvállalatokat bevonni a rendszerbe.

Nem ritkán azok a multinacionális szervezetek is, amelyek korábban közvetlenül az államtól kaptak megbízásokat, ma már alvállalkozóként jelennek meg projektekben, úgy, hogy a közvetítő NER-szervezetek a túlárazott projektek nagy pénzeit addigra már lefölözik. 

Klánok ejtették foglyul az államot

A korrupció negyedik típusa, amelyet az állam foglyul ejtésének, angolul state capture-nek hívnak, az újraelosztáson alapul. A központi hatalom, azaz a kormány, erőforrásokat halmoz fel (például a beszedett adón, EU-s pályázatokon keresztül), és ezeket olyan módon osztja ki, hogy abból szinte kizárólag a kiváltságos, hozzá lojális szereplők részesüljenek. Ez a korrupció legszervezettebb formája, amely során nem a már meglévő törvények alkalmazásában történik visszaélés, hanem a folyamat korábbi pontján, a szabályok, irányelvek megalkotásánál hekkelik meg a rendszert. Papíron tehát minden legális, de hogy mi kerül a papírra, az a nagy kérdés. 

Néha már az is elég a korrupcióhoz, hogy valaki információkat szivárogtat. Ha van egy bonyolult közbeszerzési pályázat, amit irreálisan szűkös határidővel hirdetnek meg, ám egy cég hónapokkal korábban értesül a pályázat tartalmáról, a részvétel feltételeiről, az nem ritkán behozhatatlan – és illegális – versenyelőnyt jelent a számára. Jancsics azt is hangsúlyozza, a korrupció elleni intézmények élére mindeközben olyan tagokat neveznek ki, akik hűségesek a foglyul ejtést végző szereplőkhöz. Nyomozások, büntetőeljárások, ha indulnak is, szinte kizárólag azokkal szemben, akik kegyvesztettek lettek a NER-nél. 

„Az Orbán-vezetés alatt tapasztalható domináns korrupciótípus (az állam foglyul ejtése – a szerző) szisztematikus, tehát nem a normális intézményi működés ad hoc jelleggel létrejövő patologikus jelensége, hanem bele van szőve az államszerkezet szálai közé.

A közforrások adott érdekcsoportok körében végzett nagy volumenű újraelosztásán, valamint az ellenőrzési mechanizmusok többségének deaktiválásán alapul” – összegzi a szociológus, kiemelve: a korrupció Orbán-rendszer általi centralizálása és monopolizálása a társadalom szerkezetét is mélységében alakította át. 

Kevés a független polgár

Ahhoz, hogy egy ekkora korrupciós gépezet működni tudjon, rengeteg embert tereltek az elmúlt másfél évtizedben alá-fölérendeltségi, vagy ahogyan Jancsics nevezi, patrónus-kliens kapcsolatokba. Ez azt jelenti, hogy az erőforrásokért, állásokért cserébe a rendszer feltétlen engedelmességet, hűséget vár el a lekötelezettjeitől (akiket nem ritkán félelemben is tart, zsarol).

Ennek egyik iskolapéldája volt a trafikmutyi, amelyet a könyv részletesen tárgyal, és amelynek során

a 42 ezer kisvállalkozó egység helyett, ahol korábban cigarettát lehetett kapni, 6 ezer nemzeti dohányboltot hoztak létre: ezek mintegy 25-35 százalékát a Fidesz támogatói kapták meg, különösen az előnyösebb elhelyezkedésű, frekventáltabb vidéki lokációkon jutottak ők lehetőségekhez. 

Figyelemreméltó továbbá, hogy az állami bürokrácia hogyan bővült az elmúlt évtizedben: a Jancsics által idézett adatok szerint, míg 2010 májusában 42 államtitkár és 54 államtitkár-helyettes működött, addig 2020-ra a számuk 78, illetve 122 főre emelkedett. Sok esetben a nyomásgyakorlás eszköze a közmunkaprogram is, valamint számos cég élére is a rendszer szimpatizánsait ültették, akik gyakran csak névleg birtokolják a vagyonukat, az valójában a NER pénze. 

Hogyan lehet visszafejteni ezeket a függőségi viszonyokat, hogy elinduljunk egy szabadabb, ellenállóképesebb társadalom felé? Mit tehetünk egyéni és közösségi szinten a korrupció ellen? Mit hozhat a jövő, egy esetleges kormányváltás?

Többek között ezt is megkérdeztem Jancsics Dávidtól, A korrupció szociológiája című könyv szerzőjétől a Lélektani határban, aki sok más tudnivalót is elmondott a megvesztegetésekkel kapcsolatban. Ha még nem láttad, érdemes megnézni a vele készült adást: 

Milanovich Domi