–

A szó, amit mindenki ismer – és mégis félreért

Vannak szavak, amelyek ismerősen csengenek mindenki fülében. Mégis, sokszor más-más képet hívnak elő bennünk. Az ápoló ilyen szó. Kívülről nézve kedves nővérek, fehér ruhás segítők jelennek meg a képzeletben, akik vért vesznek, gyógyszert osztanak, mosolyognak, megfogják a beteg kezét. De mi, akik belülről látjuk az egészségügyet, tudjuk, mennyire sokféle arc, tudás és felelősség rejlik a háttérben.

Az ápoló nem egyenlő minden egészségügyi szakdolgozóval – és nem is minden szakdolgozót nevezünk ápolónak.

Mégis, a közbeszédben gyakran úgy csapódik le, mintha minden nem orvos egészségügyi dolgozót ezzel az egyetlen szóval írhatnánk le. Orvos. Ápoló. Mintha két oszlop tartaná az egész rendszert. Pedig akik valóban ott dolgoznak a betegágy mellett – vagy akár távolabb, de ugyanúgy a gyógyítás szolgálatában – pontosan tudják: ez nem igaz.

Láthatatlan kezek

Az egészségügy egy olyan hálózat, amelyben minden szereplő a másik munkájára támaszkodik. A gyógytornász, a dietetikus, a műtős személyzet tagjai, a mentőtiszt, a labortechnikus, a sterilizáló, az asszisztens – mindannyian ugyanazt a célt szolgálják. Mégis, amikor elismerésről, juttatásról vagy támogatásról van szó, gyakran csak a legláthatóbb szereplők kerülnek fókuszba. A többiek háttérbe szorulnak. Láthatatlanná válnak.

A most bejelentett otthonteremtési támogatás is így kezdődött: az orvosoknak és ápolóknak jár majd – szólt a hivatalos kommunikáció. Mintha mindenki más csak díszlet lenne a gyógyítás színpadán.

Emlék, ami nem halványul

Négy évvel ezelőtt, a Covid–járvány alatt sokan megéltük, mennyire fájdalmas tud lenni ez a szűk címke. 2020 tavaszán a miniszterelnök azt ígérte a Kossuth rádióban, hogy minden egészségügyi dolgozó egyszeri, bruttó 500 ezer forintos juttatást kap a járvány miatti helytállásért. A beszédben külön megköszönte az orvosok, ápolók és mentősök munkáját. Sokan akkor is azt érezték, hogy az „ápolók” szó mögött ott vagyunk mindannyian, akik az intenzíven, a szakrendelőkben, a laborban vagy épp a betegélelmezésben dolgozunk.

Aztán kiderült: a „mindenki” nem jelent mindenkit.

Júniusra világossá vált, hogy a 160 ezer jogosult közé csak a közfinanszírozott ellátásban dolgozó orvosokat, ápolókat, asszisztenseket, mentődolgózókat, a technikai személyzetet, háziorvosokat, fogorvosokat, védőnőket és néhány más csoportot soroltak. A gyógyszerészek, gyógytornászok, dietetikusok és a szociális szféra ismét kimaradtak. „Minden egészségügyi dolgozó” – mondta a kormány, mégis sokan maradtak ki. A tiltakozás után néhány csoportot utólag hozzácsatoltak a kedvezményezettekhez. A többieknek maradt a csend. Az a fajta csend, amit már ismerünk. Nem hangos. Nem látványos. De egyre nehezebben hordozható.

Ennek a csendnek és csalódásnak az emléke most is belém nyilall, amikor azt hallom: egymillió forint jár az ápolóknak.

Kik állnak ma az ágy mellett?

Az elmúlt években sokan hagyták el az egészségügyet. Elfáradtak. Kimerültek. Elég volt nekik a túlterheltségből, a kiszámíthatatlanságból, a bizonytalanságból. Aki maradt, sokszor több ember munkáját végzi – egyetlen fizetésért. Egyre kevesebben vagyunk, egyre nagyobb felelősséggel. És mégis: a döntések meghozatalakor mintha nem tudnák pontosan, kik is vagyunk.

A kórházi dolgozókat érintő új juttatásról eddig csak szalagcímeket olvastunk; nincs pontos definíciója annak, hogy „ápoló” alatt kiket értenek, hogyan vehetik igénybe a támogatást, s mi lesz azokkal, akik szintén az ágy mellett állnak, de más a titulusuk.

A Magyar Egészségügyi Szakdolgozói Kamara évek óta jelzi: az ápolói létszámhiány súlyos, de az egészségügyi szakdolgozók mintegy 80 ezres csoportjába nemcsak nővérek tartoznak, hanem védőnők, mentőtisztek, gyógytornászok, dietetikusok, röntgenasszisztensek, laboratóriumi dolgozók, szakasszisztensek is. A lista végtelen – és még lehetne sorolni. Az ő nevük nem mindig hangzik el. Az ő munkájuk nem mindig kerül a reflektorfénybe. Pedig nélkülük nincs gyógyulás. Nélkülük nincs biztonság. Nélkülük nem megy semmi.

A rendszer egyensúlya

A betegágy mellett sosem egyetlen ember áll. A rendszerben, ha csak egy fogaskerék hibádzik, az egész gépezet megáll. Ezért fontos, hogy amikor juttatásról, megbecsülésről vagy támogatásról beszélünk, pontosan fogalmazzunk. Mert a gyógyítás nem két főszereplő játéka, hanem kollektív munka, vállvetve. Szeretném hinni, hogy a döntéshozók pontosan tudják: a betegágy mellett nemcsak orvos és ápoló áll, hanem egy egész csapat. Hogy nemcsak a címkék, hanem a valós munka alapján ismerik el azokat, akik a járvány óta a válságok és a mindennapok terhét cipelik. Mert a szavaknak súlyuk van.

És ez nem csupán pénzről szól.

Hanem arról, hogy

számít-e, amit csinálunk. Hogy látnak-e minket. Hogy számba vesznek-e minket, amikor a döntések születnek.

Szeretném hinni, hogy a most beígért támogatás nem ismétli meg a Covid-bónusz hibáit.

A kérdés pedig ugyanaz: aki nem viseli hivatalosan az ápoló titulust, az vajon most is kimarad? Amikor azt mondják: „ápolók”, sokunkban felidéződik az a régi fájdalom, amikor kimaradtunk valamiből, amiért ugyanúgy megdolgoztunk.

Az én munkám nem szerepel szalagcímeken

Én aneszteziológus szakasszisztens vagyok. Az én munkám nem szerepel kampányvideókban. Nem leszek a hirdetőtáblák arca. A munkám nem látványos. De fontos. Felelős. Emberközeli. És nagyon is valóságos. Én nem kérek több elismerést, mint más – de a kevesebb bánt.

Ezért fontos, hogyan fogalmazunk. Hogy kikről beszélünk – és kikről hallgatunk. Egyetlen szó elegendő lehet ahhoz, hogy valakit kirekesszen egy rendszerből. De talán egy másik szó képes visszahozni. Meglátni. Számba venni.

Ez a cikk nem panasz. Nem vádirat. Csak egy halk kérés. És egy emlékeztető.

Hogy néha a legcsendesebbek tartják a legnagyobb súlyt.

WMN szerkesztőség

Kiemelt kép forrása: Pexels/ Anna Shvets