Elveszíteni azt is, aki még él: mi van, ha a gyászt az idő sem gyógyítja? (Olvasói írás)

–

A gyász talán a legmegfoghatatlanabb és egyben a legfelfoghatatlanabb érzés, amivel emberi létezésünk során találkozunk. Hogyan is lehet az, hogy a szerettünk, aki a mindennapjaink része, a lényünket alkotó elemek egyike volt, egyszer csak nincs többé? Az űr, ami ilyenkor a lelkünkben keletkezik oly mélynek, sötétnek és hidegnek érződik, hogy csak a mázsás terhét érezzük, de szavakkal leírhatatlan. Ezt csupán egyetlen egy dolog tudja felülmúlni; az a lüktető fájdalom, amit a ránk ülő üresség okoz. Elzsibbasztja a testet, a lelket, az elmét. Valami eltűnt belőlünk, amit sosem fogunk már visszakapni. Sosem leszünk már ugyanolyanok. Ahogy az unottan ismételt mondás is tartja:

az élet megy tovább... de mi van, ha valakinek mégsem?

Eltéphetetlen kötelék

Nagypapám tavaly ősszel hunyt el. Ha az élet nem is, de a halál kedves volt hozzá: úgy ment el, ahogy azt mindig is szerette volna; csöndben, otthon, méltósággal álomba szenderülve. 93 éves volt. Szép kor. Sok is, de nem elég – hiszen lehetett volna még. De egy véletlen baleset okozta fejsérülés más irányba fordította a sors kerekét. Becsületes, halk, jámbor, dolgos és igazságos ember volt, aki a családjáért mindent megtett, és rengeteg áldozatot hozott, talán túl sokat is. Édesanyámmal különleges apa-gyerek szövetséget fontak, amit egy életen át őriztek. Nekem ő volt az egyetlen nagyapám; ő tanította meg nekem életem első versét ötévesen (Arany Jánostól a Családi kört), ő tanított meg biciklizni, csavarozni, szöget kalapálni. Mondhatni, apám helyett apám is volt. Köztünk is volt egy néma kötelék. Az a fajta, amikor tudod, hogy szeret, és fontos vagy neki, ő is tudja, hogy szereted és fontos neked, de ezt sosem mondjátok ki, mert nem kell. 

A gyász rabja

Amikor meghalt, egy részem vele ment. Kilenc hónap kellett hozzá, hogy az itt hagyott üresség a részemmé váljon, hogy megszokjam a csöndesség suttogását és azt, hogy mindig hiányzik. 

De mi van akkor, ha a gyász nem halkul el valakiben, ha az idő nem gyógyít?

Kilenc hosszú hónapja nézem édesanyám vívódását az élettel. Vágyik az édesapja után, ez a vívódó vágyódás lett a mindennapja.

A gyász, mint egy hideg, fekete ólomköpeny, úgy ereszkedett rá az egész lényére, s mint egy dementor, eltüntette a jókedvet és az örömöt a szeméből. 

Valami meghalt az édesanyámban is, ami érthető, és valahol borítékolható is volt, tekintve, hogy milyen szoros volt a kapcsolatuk. De ő ezzel egyidejűleg a gyásza rabjává vált, és ehhez a szervezete és a teste is adaptálódott. Hónapok óta elutasítja az ételt, éppen csak annyit eszik, hogy létezni tudjon. Csontsoványra fogyott. Ereje híján a mindennapi feladatok ellátása is nehézkessé vált számára. 

Elfáradva

A sok pihenés csak további agyalásokhoz vezet. Az sem segít, hogy egy olyan környezetben él, ahol a szomorúságot egy legyintéssel intézik el, a depresszió pedig nem is létezik. Én – habár messze élek tőle – igyekeztem az elmúlt majd’ egy évben minden tőlem telhetőt megtenni érte. Kezdetben még csak odakuporodtam mellé, hogy megoszthassa a fájdalmát, telefonhívások és végtelen üzenetváltásokkal próbáltam tartani benne a lelket. Felajánlottam, hogy keresek neki pszichológust és vállalom a költségeit is, de nem akarta. Ezerszer is meghallgattam, átbeszéltem vele, hogy „mi lenne, ha” vagy, hogy „mi lett volna, ha”. Ott voltam mindig, szépen szóltam, aztán volt, hogy erélyesen mondtam, könyörögtem, érveltem. Elvittem nyaralni, vettem neki szép dolgokat, végül már megosztottam vele az én pszichológusom szavait is, de semmi sem használt. 

Most eljutottam arra a pontra, hogy bárhogy próbálom kicibálni a gyász mocsaras gödréből, egyszerűen már nem tudom tartani sem, mert nem segít. 

Nem tudom rávenni, hogy segítsen, és ettől dühös vagyok, csalódott és félek. Dühös vagyok, amiért nem engem választ és az életet, és azt a sok mindent, amit még együtt megélhetnénk. Csalódott vagyok, amiért nem harcol. És félek attól, hogy a nagypapám után az édesanyámat is elveszítem. Mert inkább hal az apja után, mint hogy az életet válassza nélküle. 

Megrekedve

De talán a leginkább magammal szemben vagyok csalódott, mert úgy érzem, cserbenhagyom az anyámat. Már nem tudom szépen mondani neki, már nem tudok több szurkot magamra venni a lelkéről, és már nem tudok beszélgetni sem vele, mert minden megoldásomra mond egy problémát. Tudom, hogy ezt nem lehet és nem is szabad siettetni, de tehetetlenül nézem végig, ahogy elevenen megeszi a fájdalma, és közben egyre távolabb sodródik tőlem és az élettől. Próbálom tartani, de nem megy. Csúszik ki a kezeim közül.  

Elengedem. Csak a remény marad nekem, hogy visszatalál hozzám, az Élethez, és újra felsejlik a szemeiben az öröm csírája. Bíznom kell vakon abban, hogy valahol, abban a mély, sötét jeges szakadékban, amit az elmúlás keserűsége vájt, van egy hely, egy apró sarok, ahová még elér a napfény, és ez elég lesz ahhoz, hogy visszajöjjön. 

Tudom, milyen depressziótól szenvedni. Megéltem már többször is életem során. Tudom, hogy igazán senki sem tud segíteni, amíg én nem hagyom, amíg én nem nyitok egy kicsi rést a pajzsomon, hogy be tudjon kúszni rajta némi pislákoló fény.

Most nekem kellene lenni a fénynek, mégsem találok oda ahhoz az emberhez, aki a szíve alatt hordott kilenc hosszú hónapon át, és aki az életet adta nekem. 

Kilenc hónap

Talán ez a fordulópont. Talán ez a bűvös szám. A kilenc hónap: ennyi idő kell ahhoz, hogy két pici sejtecskéből egy kis emberi lény fejlődjék. Talán ez igaz lehet a lélekre is: ennyi idő elég lehet, hogy a szilánkokra zúzott lényünk újra megtalálja az utat önmagunkhoz és a szeretteinkhez. Persze a gyógyulás még csak ezután jön, de eljutni nullára sokszor sokkal nehezebb, mint maga a gyógyulás folyamata.

WMN szerkesztőség